Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve

ember bűvészpálcája már. elvarázsolta a tömeget, ezt a gyermekes fenevadat... de a varázslat még nem tökéletes..." (Mintha a Va rázs egy jelenetét transzponálta volna a szerző más hangnembe!) S egy másik, a minisztériumi tisztviselő választékos megfogalmazásában csengő passzus: "Sajnálom, Aino Laine, hogy nem tudlak oly magasfeszültségű mutatványokkal szórakoztatni, mint bölcs és nagyszerű barátod..." 1942. október 11-éről való A bűvész c. újg ságcikk , amelyben a hazafiságot olcsó mutatványként elővarázsoló és a közönség tetszését hajhászó művészről elmélkedik, hogy igaz szó és tetszetős mutatvány között éles határt húzzon. A Varázs értetlen kritikusai "csupán" azt nem vették figyelembe, hogy mit és milyen mértékben lehet kiolvasni a színműből; mennyire a szó legszorosabb értelemben vett kortársi dráma; s a csillogó mondatokon, a " stílusbravúr"-on és az ötletes, Shakespeare segítségét igénybe vevő kereten belül miképpen zajlik le korunk drámája, a cirkuszi külsőség hogyan (lehet) jelképe egy sokkal inkább a lelkekben és a gondolkodásban lezajló és a közeli múltat meghatározó folyamatnak. Dramaturgiát tettek a mérlegre, s a Maráival kapcsolatos előítéletek szerint véltek igazságot osztani. A színműre rálátták a valóban kevésbé sikerült Márai-regények előtetsző modorosságait, és szinte kórusban ismételték mindazokat a fenntartásokat, amelyeket (paradox módon) szélsőjobbról és szélsőbalról egyként hangoztattak 1941 és 1945 között: a fölényes, a kívülálló, a tárgyilagosság álarcában megjelenő szenvtelen, gőgös Maráiról. Hozzá kell mindehhez tennünk, hogy egyik kritika sem igyekezett elemezni a színművet, jórészt megragadtak ama előfeltevések mellett, amelyek egy halódó-elhalásra ítélt osztály fáradt képviselőjének hitték a szerzőt. Még a jobb indulatú bírálók is elmarasztalták a "költő" dramaturgiáját, hol azt megjegyezve, hogy a szép szavakból nem alakul/hat 9 ki dráma , hol a költői dráma jogosultságát kétségbe vonva, a "csupa jelkép" színműben nem fedezve föl a rejtettebb konfliktusokat. Ezért teheti Vass László"*"^ azt a megjegyzést, hogy Márai jobban ismeri az "életet" a színpadnál, míg Lengyel Balázs"*""*" a "hiteles írói nyersanyag hiányá"-t rója föl. Vass László elismerése is kétes értékű: "Nála ismét őserejében él a szó, hisz annak