Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

A kisfiú

: Eltűnt, nagyapa ... eltűnt ... elnyelte a fekete felhő . . . magával ragadta a garabonciás diák . . . (Ez utóbbi jelenetben folyton sötétedett, e pillanatban már koromsötétség borítja a színpadot. Semmit se látni. (Síró hangon) Ki fog szeretni minket ezentúl? (Tompa zuhanás hallatszik.) Ki fogja megvarrni a ruháimat? Utána kellene küldeni valakit, nagyapa ... Talán megtalálnák ... visszahoznák ... Nagyapa! Nagyapa! Miért nem szólsz? ... (Többször villámlik egymás után. A kisfiú a villámok fényénél a bútorokba kapaszkodva, tapogatózva közeledik nagyapja felé, ki élettelenül fekszik a lóca előtt.) Nagyapa! szólj . . . beszélj . . . félek ... nagyon félek .. . (Teljes sötétség, halálos csönd; csak a jégeső kopogása hallatszik. A függöny egész lassan leereszkedik . ) VÉGE 279