Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

Zsófiát is feltenni a kockára, Kasszián virtusból szereti el a leányt és szúrja le Mártont, Zsófia pedig kacérságból vagy bosszúból (ezt nem lehet pontosan eldönteni) "pártol" Kassziánhoz. A kritika fenntartás nélkül dicsérte a darabot. Volt, aki szimbólumait vélte fontosaknak. Az Újság kritikusa így írt: "... figyelmeztető ujjmutatás arra, hogy szeressük azokat a dolgokat és azokat a lényeket, akik környeznek bennünket - ne ábrándok után szaladjunk". Várady István a Nyugatban nem fejti ki a szimbólum értelmét, csupán "nem fenyegetően jelentéktelen"-nek nevezi. A rendezésnek ennél is nagyobb hatása volt, hiszen Magyarországon eddig még nem rendeztek ilyesfajta előadást, sőt Bárdos Artúr szerint "ez volt az első ilynemű színpadi kísérlet. Schnitzler maga is el volt ragadtatva az ötlettől és a bécsi reprízen ugyanígy játszatta a darabot. Nem tudni, Az Est kritikusa honnét vette azt az állítását, hogy a hazai nézők "a német előadás pontos mását" láthatták. A többi lap kivétel nélkül dicséri a rendezést. "Annak játszották, aminek kellett: kedves és groteszk paprikajancsi színháznak." A színészek játékát ugyan külön-külön nem illették annyi kiváló jelzővel, mint a Kárpáti kalan

d szereplőiét, de az összjátékról elismerően nyilatkoztak. A szokatlan játékstílussal sikeresen birkóztak meg a szereplők és helyenként "frappánsan hozták ki annak hatásait." D. Huszár Irént, Zsófia alakítóját "eleven, temperamentumos, csinos bábkisasszonynak" nevezik. Pompásan játszotta a bábfigurát. De Harsányi, Márton megformálója tudott csak igazán stílusos és bábszerű lenni. Kassziánt Pethő Pál játszotta: ő ekkor fél lábbal még az iskolában volt, de így is sok tapsot kapott. Bárdos a három bemutatott darab közül ebben a legutóbbiban tudta legteljesebben megvalósítani színházi eszméit, hiszen a színpadkép osztatlan elismerést aratott. Bíró Mihály díszlete ragyogó színeket adott, "nagyon kedves, csináltan 162