Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

nyegüket tekintve nyilvánvalóvá válik, hogy a színház kollektív műfaj, amely számos tényező, így a dráma és a színpadi gyakorlat közötti kölcsönhatásból születik. Maga a szerzői szöveg a színpadi követelményeknek megfelelően, gyakran lényegesen megváltozik. Ilyen kölcsönhatás a prózaíró vagy a lírikus gyakorlatában nem merül fel. A drámai szöveg nem jelent olyan teljességet, mint az a prózai szöveg vagy a költemény esetében megállapítható. Ez a szöveg hajlékonyabb, nyitottabb és módosít tására esetenként éppen a szerző ad lehetőséget egyrészt a szerzői utasításokkal, másrészt azzal - és itt már stílusbeli sajátosságról van szó -, hogy nincs aprólékosan kidolgozva, nem indokol részletesen, alakjai nem körvonalazottak, és ez a körülmény szabadságot ad a színpadi játék alkotóinak, elsősorban a színészeknek. "A jó dráma hézagos szerkezetű" - állapítja meg Almási Miklós. "A hézagos szerkezet színpadi következménye a játszhatóság: az igazi, nagy színpadi alkotások nem egyértelműek és kínálják a többértelmű magyarázatot." A színműírás igen bonyolult alkotástechnikai művelet. Ennek következményeként olyan jelrendszerrel találkozik, amely a befogadást az olvasás szintjén nehézkessé teszi. Ezek a jelek egyébként az írott drámai forma specifikumát az egyéb írott műformáktól - pl. a regény, a költemény megkülönböztetik; a drámai alakok nevének ismétlődő előfordulása, a cselekmény térbeli, időbeli meghatározása a felvonások, esetleg az egyes jelenetek előtt, a figurák mozgására, gesztusára vonatkozó szerzői utasítások, a játéktéren kívülről, a nézőtér különböző pontjairól a színpadra irányított figurák stb. A jelzett nehézségek a színmű egységét formailag megbontják,. a befogadói élmény folyamatosságát megtörik, így a mű szubjektíve, tehát a befogadó szempontjából nézve hézagossá válik. Ahhoz, hogy a drámai szöveg testet öltsön, el kell jutnia a színpadi dimenzióba, ami a színészi játék 122