Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

datlanul az Ostmark-elméletet igyekezett igazolni. A nemzeti színház természetesen lehet az identitáskeresés eszköze is egy olyan államban, mely megpróbálja újrafogalmazni önmagát: a Burgtheater és a Staatsoper újbóli megnyitása természetesen igen jelentős állampolitikai tett volt az 1955-ös államszerződés szempontjából. Puskaporos politikai légkörről tanúskodik, hogy a nyitódarabok körüli vita jóval inkább a parlamentben, mint a művészeti igazgatóságokon dőlt el. S milyen a helyzet ma, amikor (remélhetőleg) jobban odafigyelünk és kritikusabbak vagyunk? Színház és állam viszonya , a körülöttünk levő világ és kulturális örökségünk művészi feldolgozása ma könnyebben felismerhetővé teszi a kívülről jövő hatásokat. A fenntartó szerv kénytelen belátni, hogy meg kell teremtenie a színházi működés optimális kereteit, még akkor is (vagy talán elsősorban akkor), ha a tervezett változások akarata ellen valók. Visszatérve a Burgtheater történetéhez, azt kell megállapítanunk, hogy az 1918 előtt sokkal inkább volt udvar

i, mintsem nemzet

i színház, vagyis vajmi kevéssé volt a nép színháza, jóllehet az osztrák monarchia nemzeti színházi reprezentánsai nemritkán egyben egy magát népszínháznak tekintő drámairodalom és színház képviselői is voltak. 1918 után a Burgtheater óhatatlanul új dimenzióba került, amikor a többi udvari színházzal együtt az egykori udvar

i tulajdonból állam

i tulajdonba került, ami jogilag igencsak kényes helyzetet eredményezett. A szövetségi (állami) színházak - így a Burgtheater fenntartásának és működtetésének törvényesített bázisaként ismételten az alkotmányos szabályozást szokás említeni. Az utóbbi években azonban - nem csekély ijedelmet keltve kiderült, a jogászok számára nem egyértelmű, hogy a szövetségi állam minden körülmények között, vagy csak a lehetőségek mértékében köteles a szövetségi színházakat működtetni? És a lehetőségek egyre csökkennek - részben a költségvetési 11