Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)
Varsányi Péter István: Csernovits Péter színházpártoló tevékenysége
sú Rudlos, Antunovlos, Hukits és - Csernovits feleségének rokonsága-e Vojnics család tűntek kl a magyar színészet felkarolásában, egy állandó azinház létrehozásában.^ 30 / 3« Csernovits Péter figyelmét és energiáját az 1850-es években nem csak az aradi társulat ügye kötötte le, "A nemzeti színházat kezdettől fogva meleg részvéttel kisértem" - Írja 1854-ben a baloldali Szilágyi Virgil lapjában, a Budapeati Viszhang cimü folyóiratban. Amikor átmeneti válságjelenségek tűntek fel az ország első színházánál, nem mulasztotta el - segítő szándékkal - szavát felemelni. Az emiitett folyóirat 1854. 1. számában nyilt levelet intézett Ráday Gedeon grófhoz /1806-1873/, a Nemzeti Szinház új igazgatójához. Emiitettük a fentiekben, hogy ez 1830-1840-es években Csernovits páholybérlő volt a Nemzeti Színházban. Bérlőként és nézőként a szinházban, de az Ellenzéki Körben is gyakran találkozott Rádayval, akihez baráti kapcsolat is fűzte. Az új direktort mindenekelőtt támogatásáról biztosította, nehogy "... a féltett intézet vezetésében méltánytalan megtámadások" keserítsék el. Meglepő viszont az a kemény hang, amelyet ebben az ügyben megüt Csernovits. Péltő osapáaait két irányba osztja: a pesti közönség közönyösségét és s Nemzeti Szinház néhány színészének tűrhetetlen magatartását választva célpontjául. 1854. június 11-én irt cikkében ugyanis azt kifogásolja, hogy sokan és sokat beszélnek a színházról /az emiitett folyóiratban hónapokon át folyt a vita/, ahová azonban mind kevesebben járnak. Szerinte az arisztokrácia kötelessége a páholyok bérlése /ha a hazafiság érzete ezt szükségessé tenné, "... végig nézném a leggyarlóbb előadást azon reményben, hogy egykor majd jobb lesz"/; de nem felejti ki - mint lehetséges pártfogókat - a középosztálybelieket, az ügyvédeket, orvosokat, azaz az intelligenciát, ós a pénzzel rendelkező "tőkepénzeseket", a "háziurakst". Talán az lenne a legüdvösebb, ha néven szólítaná őket - irta nem kis malíciával nyilt levelében -, mégis szégyen volna, ha megtudná a nemzet, hogy "...egy kis kézikönyvet lehetne szerkeszteni azok nevéből, kik adóaai maradtak a - nemzetnek". Méltán hivatkozhatott Arad példájára: ha ott fenn lehet tartani jó színészetet nemzeti segély nélkül, miért nem valósítható meg az Pesten is?' J '
