Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

új hullámának lényegét. Érdekes módon, a szinéazeti kézikönyvek mindenkor a természetességre és az élethűségre hivatkoztak, fundamentális elvként, /Már Seneca is a valószerűség nevében utasította el azokat a színészeket, akik minden szavukat külön gesztussal támasztották alá, hogy Shakespeare Hamlet szájába adott intelmeit ne is említsük./ A századelőn például használatos volt a hazai színészpedagógiában egy olaszból fordított kiskáté: A színész művészete Luigi Rasitól. A magyar átdolgozást végző Radó Antal egyenesen Jászai Marit kérte fel munkájához "szaktanácsadónak". Ebben a könyvecskében például a következő tanácsot olvashatjuk: "Ha undorodást, borzadást akarunk kifejezni, karunkat, jobbat, vagy a balt, igen lágy mozdulattal arcunk elé emeljük és innen kifelé fordított tenyérrel ama személy, vagy tárgy felé visszük, mely bennünk azt az érzelmet kelti, arcunkat pedig az ellenkező irányba fordítjuk. Némely esetben kezünket vagy karunkat hirtelen mozdulattal eltávolítjuk az illető személytől vagy tárgytól, és ahelyett fejünket visszük hozzá közelebb."'^ Tévedés volne azt hinni, hogy sz egykori színészet ilyesféle gesztus-sorai a mesterkéltség szándékából születtek volna. Az idézett játék-instrukció pontos megjelenítésével éppenséggel gyakran találkozhatott még a némafilm közönsége is - ós természetesnek tartotta. Mert akkoriban más volt a természetes, s kivált más volt természetes a művészetben

, mint ma. De a számunkra üresnek - jobb esetben csak patetikusan - ható színészi eszközök egykor nemcsak a korizlésnek feleltek meg, hanem a kor valóságának is. Bármily furcsa, ezekkel a mozdulatokkal és hangsúlyokkal a szinpad igenis az életet igyekezett másolni, illetve jelenteni. Mit tegyünk, ha előző korok viselkedés-mintái a mából nézve színpadiasak? Vagyis, a színészi játék voltaképp éppúgy nem fejlődik, ahogyan az egyes korszakok emberi attitűd-váltásait sem lehet fejlődésként értékelni. A szinószi korszerűség semmi egyebet nem jelent, mint lépéstartást az élet általános, folysmatos stilus V ál t o z ás áva 1. Tehát nem fejlődés, hanem változás. Mi több; alkalmazkodás. Ha igy fogalmazunk, közelebb kerülhetünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miben rejlett a hetvenes évek magyar szinpadi színészetét az új hullámtól átható reform. Mert igy nem azt kell vizsgálnunk, hogy fejlődött-e ez a színészi kultúra, hanem azt, hogy segitette-e a kor tartalmainak igazabb kifejezését.