Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

Tartalom és forma /másként: anyag és forma/ kapcsolatát as alkotó folyamaton belül Borisz Eichenbaum már 1919-ben a forma primátusának szempontjából elemezte. Szellemi elődeihez hlyen. ő Is a tragédiáról irt tanulmányában foglalta össze nézeteit: "A műrészét diadala mindig a megtévesztés egy sajátos formája: a nézőt arra szólítják fel, hogy anyagot vegyen tudomásul, az anyagot azonban valójában megsemmisíti a forma, nem pedig harmóniába rendezi, ahogy a tankönyvek előszeretettel hirdetik. A néző nem annyira a hős szenvedéseit, mint inkább a szenvedés felépítésének, kifejlődésének folyamatát, motivumsorozstát kezdi követni. A művésztől ezért nem magát az érzést várja, hanem azokat a sajátos művészi eszközöket, amelyek előhívják."^ Eichenbaum kétségkívül nyersen, sarkítva fogalmaz, mint általában azok a teoretikusok, akik bár tudatában vannak nézeteik merészségének, mégsem hajlandók törni magukat, hogy legalább a csomagolás tetszetős legyen - ellenkezőleg: szinte szándékosan keresik e provokatív megfogalmazásokat. Hogy "az anyagot a forma valójában megsemmisíti, nem pedig harmóniába rendezi", ez igy nyilvánvalóan túlzás. Ám tagadhatatlan, hogy a néző a színházban is osak formákon keresztül juthat el az anyaghoz, a tartalomhoz: vagyis a gondolatok, eszmék, a megszokott közhellyel élve: a mondanivaló

, formai elemek közvetítésével jut el a közönséghez, A tartalom megsemmisítése Eichenbaumnál a tartalom formává való át lényegülő sót jelenti. Elméletét napjainkig a század jónéhány kiemelkedő rendezőegyénisége igazolta és fejlesztette tovább a gyakorlatban is. Mégis, ha azokat a kísérleteket keresem, amelyeknek hatása túlnőtt a bemutatók időleges sikerén-botrányán, s amelyeket ma már az egyetemes szinházkultúra nélkülözhetetlen értékeiként, a további lehetőségek forrásaiként kell számba vennünk, akkor mindössze három elmélet- éa formarendszert tekintenék. Időrendben elsőkónt a V-effektet, majd az abszurd szinház elméletét, végül pedig a pszichodinamikai irány-* zetot. Talán úgy tűnhet, önkényesen szűkítem a kört, de ha meggondoljuk, nem kevés fér el benne. Hiszen Breoht felhasználta a német expresszionizmust s e piscatori politikai szinház tapasztalatait, az abszurdok a századelő francia és olasz kísérleteit, a futuristák tenulságait, a pszichodinamikai módszer pedig Mejerhold és Arteud örökségével indult. Ha tehát az emiitett iskolák tanaiban kíséreljük meg nyomon követni Eichenbaum lényeglátó mondatainak érvénye-