Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

sa tette lehetővé az új hullám jelentkezését? Eleget használtuk már a különböző fedőneveket. Ne beszéljünk most nemzedéki háborúságról, Pest-vidék ellentétekről, sőt: PestPest ütközetekről sem. Mondjuk ki végre, hogy az utóbbi években természetes fiatalodási folyamat zajlott a színházi életben, hiszen ez a dolgok rendje. A lehető legkomolyabb véleményem, hogy valóban erről van szó; a szinházvezetői posztokon történt változásokat nem annyira szervezeti megfontolások és elvi szempontok hozták létre, mint inkább az a kényszerítő tény, hogy a hetvenes évek elejére a magyar szinházvezetői gárda létszáma kevésnek bizonyult, s némely pozíciót - tetszett, nem tetszett - csak fiatalokkal lehetett betölteni. Miért okoztak mégis akkora megrázkódtatásokat a szellemi közéletben ezek a szükségszerű változások? Mert a nagynehezen megindult generációs áramlás /melynek mindig folyamatosnak és sohasem kampányszerűnek kellene lennie/ korábban természetellenesen megrekedt, a soros nemzedékek felzárkózása nem ment végbe a maga helyén és idejében. Azok, akik az ötvenes évek második felében, néhány esztendő leforgása alatt a hazai szinház! élet vezető pozícióiba kerültek, méltó történelmi székfoglalásuknak tekintették kinevezésüket, olyan esedékes és indokolt őrségváltásnak, amely "helyretolta a kizökkent időt", megérdemelt jogaiba ültetve egy tiszta lappal induló nemzedéket. Es valóban: következett majd egy évtizednyi fellendülés - mondjuk a hatvanas évek közepéig -; ebben az időben születtek például a Madách Szinház ma már szinte legendás előadásai, ekkor volt izgalmas műhely a Thália, friss szemléletű a Nemzeti, a József Attila Szinház is akkor élte legjobb periódusát, és a megbizható Vigszinház mellett feltétlenül megemlítendő a sajnos kérészéletű, de néhány igen fontos előadást létrehozó Petőfi Szinház. Csakhogy: az akkori szinházvezetők köre meglehetősen szűk volt; lényegében a fővárosi nagyszínházak /anyaszinház + kamara/ jelentették a szinházi életet. A vidéki főrendezői-rendezői-igazgatói kar pedig lassan kiöregedett. Előrelátható volt, hogy néhány éven belül majd az egész országban szakemberhiány mutatkozik. Ha másért nem, márcsak azért is mihamarabb gondoskodni kellett volna az utánpótlásról, nyilvánvalóan a főiskolai osztályok határozott, azaz átgondolt prognosztikai szempontoknak megfelelő szaporításával. Mert még a szinésznevelés is rövidlátó elképzelés szerint folyt: a szak-