Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/
tenger/ hivatott teret adni Káin éa Ábel küzdelmének, a gesztusok nyelvének - például ez égre tárt kar és az ökölbeszorított kéz jelbeszédének -, hogy majd a szükséges percben mégis a természeti elemek fenyegető hangja töltse be a színpadot ós a termet. A Herag-előadások koreográfiáje ugyencsek jelentéses látványelem - néhol a személyes lirának alárendelten /például Kolhaas és Lisbeth szerelmi kettőse amolyan Énekek éneke - Ízléssel stilizált mozgásban is/, máshol a közösségi emlékezés-tiszteletadás /a Lócsiszár nyitó képe/ vagy a gyűlöletkeltés, a határozott polarizálás szolgálatában /Tronkai Vencel báróék lakomája/. Mindennek a látványban-mozgásban-hangban való kifejezésére Harag saját csapatot formált a kolozsvári társulat tagjai közül. Héjjá Sándor, Vadász Zoltán, Sebők Klára, Barkó György, Péterffy Gyula lettek e csapat főszerephez jutó egyéniségei, hozzájuk társult a Csillag a máglyán ban Lohinszky Lóránd /m.v./, a Káin és Ábelb en Csiky András /Szatmárról átszerződve Kolozsvárra/. De Sütőnek ós Haragnak a szinpedán az epizódszerepek is hálás alkalmakká váltak az újr8bizonyitásra; az előző színháztörténeti szakasz olyan egyéniségei, mint Senkálszky Endre, Dórián Ilona, László Gerő, Balogh Éva be tudtak illeszkedni a részben új igényeket támasztó játékstílusba, ezt a reményt keltve a nézőben, hogy a kolozsvári Állami Magyar Szinház egészét, az újabb évadok bemutatóinak legalábbis többségét jellemezni fogja ez a /vagy másfajta/ korszerűségre való törekvés, a "középfajúság" végleges száműzése. A remény ugyan nem vált valóra, megszületett viszont három nagyon jó előadás /a Lócsiszár - a három közül a legegységesebb - bizonyára a kolozsvári és erdélyi magyar színháztörténet egyik legemlékezetesebb művészeti eseménye, amelytől a Csillag a máglyán sem sokkal maradt el!/, s az egyes előadásokon belül, a korszerű csapatjáték keretében az emiitett szinészek a régi nagyok mellé nőttek. Héjjá Sándor korábban is érvényesült lirai varázsa most a lázadó erővel /Kolhaas Mihály/ ós e lázadó-töprengő gondolattal /Szervét/ lett teljesebb; Sebők Klára méltó partnere tudott lenni Lisbethként, és olyan nehéz szerepet is jól oldott meg, mint az Arabelláé /a Káin és Ábel ben/; Vadász Zoltánnak nyilt a legtöbb elkalma nagyformátumú, sokféle helyzetet, érzelmet, jellemet ábrázolni ós kifejezni képes tehetsége kamatoztatására: ő volt a fékezhetetlenségében is rokonszenves Nagelschmidt, a kijátszhatatlanul kegyetlen Ory főinkvizitor, ez élet szélére vetett öregedő Ádám és a sziklaember Bótiaz; Péterffy Gyula az elnyomó hatalom erőskezű ós kigyónyelvü képviselőinek alakját öntötte bronzba