Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/
dalbetétek hangzottak fel, hanem mondhatni egy beat-oratórium hallgatói lettünk /a fiatal Metropol-együttest a rendező felhozta a színpadra, a színpad hátterébe állított emelvényre/; egy olyan beatoratóriumot hallgathatott hát a közönség, amelyben nem tenyésztett hangok áriáztak, hanem a szinpadon újrateremtett drámai helyzetekben a szereplők /főképpen a tizenkilenc éves Edgar Wibeau/ az önkifejezésnek ezt a módját is felhasználták. E rendezői elképzelésnek megfelelően nem énekesek játszottak a szinpadon, hanem drámai szinészek énekeltek /is/, pátoszmentesen. A marosvásárhelyi főiskoláról frissiben kikerült Zalányi Gyula a tinédzseres irónia és érzelmesség, a könnyedség és felelőtlenség mögött felbukkanó fájdalom és visszafojtottság keverékét teremtette meg, illetve ezeket az elemeket hozta tökéletesen hiteles egyensúlyba, szövegmondását /és énekét/ biztos és felszabadult szinpadi mozgással segítve; Varga Vilmos, Csiky Ibolya, epizódszerepében pedig Szabó Lajos, Miske László és Wellmann György, nem utolsósorban pedig a nagy, szines játékkockákból dekorativ ós mégis funkcionális diszletet létrehozó Biró I. Géza voltak ennek a lirai-zenés drámának a nagyváradi hősei - a rendező Szabó Józseffel együtt. A másik feladat, Az ember tragédiája rendezése - és éppen Váradon - bonyolultabb feladat elé állitotta Szabót és a társulatot. Ha szinészileg nem is /a nagy hármasból ugyanis csak Lucifer bizonyult madáchinak, Varga Vilmos tolmácsolásában; és egy rendkívüli epizódalakítás, Szabó Lajos gondolatilag igazoltan előtérbe állított groteszk Bábjátékosa maradt emlékezetünkben/, rendezőileg színháztörténeti pillanatnak bizonyult e sokadik Tragédia-bemutató. Szabó József egy negyedik főszereplőt hozott be a szinpadra, Ádám, Éva és Lucifer mellé: a Költőt, aki tulajdonképpen hol Ádám, hol Lucifer szövegébe kapcsolódik be - úgy, ahogy azt Madách a Tragédiában megírta. Ezzel a "betoldással" a nemzeti és egyetemes sors problé mák, a korhoz kötöttség és időfelettiség viszonya vált egyértelműbbé a néző számára, és megfelelő hangsúlyt kapott a mü eredendő liraisága. /Olyan szövegrészek is elhangzottak a váradi színpadról, amelyeket mint drároaiatlanokat szokás elhagyni, itt viszont funkciót nyertek; visszakapta jogait például a Földszellem./ A negyedik szereplő behozatala indokolta az oratórium-formát. /Szabó József: "A szinpadi oratóriumban költészet és játék, élő zene és emberi hang, jelképes mozgás és szigorú térkompozició, fény és árnyék vált ki a nézőből pszichológiai és szellemi hatást."/ Az Ifjú W. újabb szen vedésein ek megjelenítése során részben kipróbált eszközök éltek to-