Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/

férjhez menni cimében hordja a Nádas Gábor által társszerzősitett Maugham-mü bemutatásának magyarázatát. Uj név és új cim viszont 1968 tavaszán Tamási Áron, illetve az Énekes madár

; pontosabban: hosszú szünet, várakozás után térhet vissza a Székelyföld legnagyobb irója szülőföldje színpadára. A szentgyörgyiek és a vendégrendezőként hűségesen visszatérő Tompa Miklós jóvoltából ez az újratalálkozás tartós együttlétté, széles közönségvisszhangú Tamási-ciklussá teljesedik. Az 1968/69-es évad már egészében a tudatos müsorépitést példázza: szeptember közepén Dumitru Radu Popescu drámájával nyitnak /

Cézár, a kalózok bohóca/

, tizenegy nappal később - szakitva az egymástól való átvétel jólbevált szinházi gyakorlatával - Krelza Agóniáját mutatják be, az intézményalapítás huszadik évfordulójára pedig elkészül a dramaturg Veress Dániel helyi és egyetemes magyar szimbólumot felmutató Mikes-szinmüve, a Négy tél

; az új esztendőt a Camus és Paulkner nevével fémjelzett Rekviem egy apácáért harangozza be, egy Daranga-mü és Grimm-mesék adaptációi után úttörő előadás következik - nem csupán a választott drámai alkotás, Görgey Gábor "magyar abszurdja", a Komámasszony, hol a stukker? szövegének köszönhetően, hanem a Sepsiszentgyörgyre szerződő fiatal rendező, Seprődi Kiss Attila munkája nyomán is /a színészek meglepő módon rá tudtak hangolódni a buk8restben végzett Kiss Attila eredetinek ható szinpadi viziójára!/. A hagyományokhoz visszatérést jelentette, közvetlenül ezután, egy másik helyi szerző, Sombori Sándor 48-as székely történelemidézése a Gábor Áronb

an. S egy kevésbé nemes, szinszerüségét tekintve persze kipróbáltabb szinházi hagyományt tart ébren, használ ki a Charley nénje

, amely már átlendít a következő évadba. Az 1969-es bemutatók sorát az újabb sepsiszentgyörgyi drámairót avató Pipacsok halála

, a később /Temesvárt/ rendezőként jelentkező Tömöry Péter darabja, majd Németh László Papucshőse zárja. Ez utóbbi vállalkozás ismét fontos nyitás hírhozója, azaz közvetlenül ós közvetve is krónikus hiányra figyelmeztet: az első Németh László-bemutató romániai magyar szinpadon szálláscsinálója lehetne e szerzőnek s a XX. századi magyar dráma más klasszikusainak. A szentgyörgyi Papucshős ugyanis az adott körülmények között mindenképpen jó választás; igaz, nem a nagy horderejű Németh László-i történelmi-társedalmi intelmek egyike, ám a vígjátéki szituációra ópitett tragikomédia alkalmas a vldékisóggel nap mint nap találkozó néző elgondolkodtat ására. A szentgyörgyi színészeknek sikerült legyőzniük a polgári kommerszvigjátékból hozott beidegződéseket, a csehovi mélységek felé közeledve. A külsőséges eszközöket