Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/

-sztanyiszlavszkij! előadás Marosvásárhelyen, nagyobbrészt olyan színészekkel, akik részesei voltak Tompa Miklósék nagyrealista műhelyének? Ugy tűnik, van valami törvényszerű abban, hogy éppen a vásárhelyi művészek tudták alávetni magukat a szinészvezetésben ugyancsak kiváló rendezőegyéniség akaratának, szinpadi látomásának - annyi év után ismét műhelymunkával készülve a feladatra. Igaz, másfajta gesztuarendszert, szinpadi mozgást és beszédet kért Harag a színészektől, mint amihez szokva voltak, de közösen találtak rá erre a másra /legalábbis igy érezték valamennyien - mint erről többen is vallottak/, pontosságban pedig, az utasitások végrehajtásában, a kollektiv játékba való fegyelmezett beilleszkedésben nem volt hiány. És miközben az együttes aratta a rendkivüli sikert, a főbb szerepek alakitói - Lohinszky Loránd, Tanai Bella, Bács Ferenc, Anatol Constantin, Illyés K

inga, Csorba András, Szabó Duci - külön-külön is éltek a jellemzés, az egyénítés lehetőségével. Az Özönvíz előtt - legalábbis amíg Harag Marosvásárhelyt rendezett - nem maradt folytatás nélkül a Székely Szinház örökségét vállaló társulatban. Az Álmok háza

. Petru Vintila darabja /1972/, még inkább azonban a Szerelem

, az ismert Barta Lajos-színmű /1973/ egy új szinpadi nyelv bizonyító eszköze lett Harag György víziójában. Szobabelső helyett ismét tágas játéktérben, ezúttal zöldesszürke falak, ajtók, fakó tükrök között mozoghattak a szinészek /diszlet- és jelmeztervező újra a bukaresti vendég Florlca Malureanu, illetve e vásárhelyi Kölönte Zsolt/, s ez a tér nem csupán a mozgást, hanem a beszédmódot, a szünetek és a hangos jelenetek arányát is megváltoztatja, kizárva a kamara játékot, a konverzációs stílust. A vágyak és remények, az "álmok háza" szétfoszlását egy részben új csapat fejezte ki, meggyőző erővel: az Özönvíz előtt

, előadásában is szerepelt Lohinszky, Illyés Kinga, Szabó Duci és Mende Gaby mellett Gyarmati István, Szamossy Kornélia, Farkas Ibolya, Ferenczy Csongor, Bartos Ede és Bodó Zoltán. Vitathatóbb, bár jelentős kísérlet Harag Madách-rendezéae /Tanai Bellában egy kitűnő Évával, Báoa Ferencben egy jó Ádámmal és egy rendezőileg ciceronévá degradált Lucifer-Lohinszkyval/; az 1974-ea vásárhelyi bemutató Az ember tragédiája kórdéskomplexumából egyén és tömeg viszonyát emelte ki, ennek kereste és találta meg szinpadi láttatását. A londoni szin majdhogynem önálló drámává teljesedett: a hatalmas, durva diszlethesábok mögül kérőn kinyúló kezek játéka /az ibolyát áruló lány áthaladásához kapcsoltan, a vak koldusok botos-tánca, a jogaikat követelő munkások felvonulása és természetesen a haláltánc mindezt lezáró szép koreográfiá-