Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Gerold László: Vajdasági magyar dráma és színjátszás /1957-1982/

hányban nem találtak rá azokra az eszközökre, szinpadi, szinészi megoldásokra, amelyek a jeleneteket minidrámákká forrósítják, akkor az üresjáratok szembetűnőbbek, s főleg zavaróbbak, mint a hagyományos formán belüli "esések". Hogy az időnkónt veszélyeztető feszültségcsökkenés nem okozott nagyobb károsodást az előadásban, az a didaktikussága ellenére is hatásos színpadképnek köszönhető. A vízszintesen két részre osztott szinpadtór közül az emeleti présként működve fokozatosan zsugorította a földszinti életteret, s igy a felső tér, Donáté, állandóan tágult, mignem a zárójelenetben az iró szócsöve utolsó figyelmeztetését küldi az elviselhetetlenül szűkre zsugorított "földszinten" levőkhöz - "Együtt fulladunk meg mindnyájan, kivéve, he..." - és a nézőtéren ülőkhöz. Igy, a dráma jelképvilágából való "kiszólással". jóllehet az efféle közönséghez fordulás nem a legügyesebb irói-rendezői ötlet, válik teljesen egyértelművé az írói szándék, hogy a darabbeli lárvacsaláddal elrettentő példát statuáljon a hetvenes években fellelhető családhasonmásoknak. Problémalátásában a Légszomj mindmáig a jugoszláviai magyar drámairodalom legelgondolkodtatóbb müve. Természetes, hogy nemcsak fogadtatása, hanem elutasítása is erőteljes volt. Kinek tetszik, ha a színpadról a szemébe vágják, hogy gyáva, sunyin él, lárvaként, csigaként bezárkózik, befelé fordul, hallgat, értelmetlenül megalázkodik. Ha azzal vádolják, hogy a maga képére formálva félreneveli gyermekeit, az új nemzedéket? Deák Perenc két müve a jugoszláviai magyar drámairodalomban olyan alaphang leütése volt, amely tovább rezonált a hetvenes évek drámatermésében. Elsősorban az áttételesség nyert polgárjogot, a drámai parabola. Az a forma, amely néhány jelentős müvei gazdagodva e dramaturgia mindmáig talán legerőteljesebb vonulatát képezi. Hogy az áttételesség szinte drámairói divat lett, erra az 1970. évi pályázat legjobbnak minősített négy drámája a bizonyíték. Mindegyik ún. magatartás-dráma, amelyben az Írók sajátos, kiélezett helyzetek ábrázolásával vizsgálják bizonyos emberi viselkedésformák helyességét-helytelensógót. A helyzeteket drámává fokozza, hogy mindegyik érezhetően valami ellen Íródott. Majtényi Mihályé a száműzetés, a társadalomból való kizárás, Tóth Perencé az ártatlan bűnhődés, G-obby Pehér Gyuláé az önállótlanság, az örök függőség, a kiszolgáltatottság, Varga Zoltáné pedig a megalkuvások, a hazugságok ellen. "Hőseiket" is ennek a szándéknak megfelelően választot-