Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

mégis igaz, hogy e csoportos táncok már a hazai tánc-evo­lució erőfeszitóseit is tükrözték, amennyiben a paraszti tánc spontaneitásával szemben egyfajta rendezettséget mu­tattak, mind a motivumok sorrendjének megkötésével, mind pedig a tér rögzitett használatával. A korhoz és a Batsányi együttes létéhez tartozik a má­sik komponens, melyet akár úgy tekinthetünk, mint egy orszá­gos táncmüfaj helyi kivirágzását. A Muharay-NéKOSz együttes­nél "szabad tánc"-nak nevezték a kollektiv improvizációt, a­mikor ki-ki kedvére járta a szinpadon kedvenc lépéseit, Molnár István együtteseinek műsorában pedig a "legényesek" és "kanásztáncok" szerepeltek úgy, mint az adott néptánc­műfaj rögtönzései. Rábaiaknál ugyancsak legényesnek, illet­ve "figurázónak" nevezték azt a táncmódot, amikor az egész fiú-társaság felcsődült a színpadra, hatalmas félkört alko­tott valami egyszerű, jobbra-balra lépő motívummal, s ebből a félkörből ugrottak ki egymás után a táncosok, hogy eljár­ják legmutatósabb lépéseiket. Furfangos műfaj volt ez, mert első-látásra a néző csak a kaleidoszkóp örök vibrálását fe­dezte fel, tehát a teljesen meggyőző improvizációt, ám több­szöri nézésre nemcsak azt figyelhette meg, hogy minden tán­cos a maga kedvenc, tehát sztereotip motívumaival vett részt a közös vállalkozásban, hanem azt is, hogy személyektől és táncmotivumoktól függően az egész figurázónak hamarosan kia­lakultak a standard részei és kulmináns pontjai. Tehát már itt is valami rejtett szervezettség munkálkodott, s látens koreográfiai beavatkozás segitette a hatást, mert nem volt mindegy, hogy ki, mikor és milyen lépéssel áll elő. - Ma már nem tudhatjuk, hogy Rábai vajon miféle minták alap­ján alakította ki e figurázókat, vagy hogy a megismert fő­városi minták csupán katalizátorként szolgáltak-e ahhoz, hogy a vezető bölcsen, a kollektivitás jegyében minden tán­cosnak megadja a kiélés lehetőségét. Gyanítható, hogy az elbűvölő szöcskenyáj ugrándozásában az utóbbi mozzanat le­hetett a fontosabb. Mert abban a korban éltünk - a táncban isi - amikor mindenkinek egyformán éreznie kellett a saját fontosságát, s a feladatok még nem szakadtak szét "a szó-

Next

/
Oldalképek
Tartalom