Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

Miklós egy kiterjedt pék-familia alkateleme lett. Sok minden következik ebből, s tán mindenekelőtt az, hogy a búzátlisztet szállitó parasztsággal Rábai elszakíthatatlan rokonságba jutott. Nem is lehetett másként. Azonban a következmény sem érdektelen: a pékmesteri munka óhatatlanul magával hozta a fizikai munka becsületét! Rábai még a negyvenes évek elején is, amikor a szegedi Tudományegyetemen tanult, úgy kezdte napjait, hogy hajnalban kenyeret Ragasztott, aztán megsodort 100-200 kiflit, s csak utána indult a Dóm-térre. Később is kiérződött egész magatartásából, hogy imád mesterkedni, "bütykölni", s a fizikai cselekvést éppen nem alávalónak, hanem örömteli foglalatosságnak tekinti. Mesterkedő hajlama koreográfusi munkájában is később rendre visszatért az ilyen vagy olyan mesterségek és munkafolyamatok ábrázolásában, mint ezt a korai ludas Matyi és a már 1968-as Utak is bizonyitja, vagy az utóbbival majdnem egyidejűleg kelt zsánerképe, melyben az Úristen szinte pékmesterként gyúrja és alakitja Ádámot. A "pékéletnek" még további következményei is születtek. Az egyik, hogy koreográfusunk kigyógyithatatlan tésztaevő lett, aki a túróscsuszához és a káposztáskockához is vigan ette a kenyeret, miért is testsúlya három évtizeden át átlag 103 kilót nyomott. És nem volt hájas! Még kevésbé pocakos, mint a megernyedt bürokraták. Testén arányosan oszlottak el a súlyok, s a zsirréteg alatt kiadós izomkötegek lakoztak, amelyek bármely pillanatban megmutatták, hogy milyen játékra vagy táncra van szükség. Napi életvitelében azonban az ötvenes és hatvanas években ugyancsak megmutatkozott a gyermekkortól űzött mesterség. Hiszen tudjuk, hogy a pékségekben, sütödékben éjszaka vagy hajnalban kelnek, kovászolnak, dagasztanak és fűtenek, s Rábai sokszor még a hatvanas óvekben is nemegyszer hajnalban állitott be a Corvin téri székházba. Amikor pedig a tánckar elkezdte reggeli baletttréningjét, csöndben rendezgette jegyzeteit, gondolatait. És az már természetes, hogy délutánonként ledült másfél órára, bár előtte mindig egybekészitett négy-öt könyvet, folyóiratot, továbbépülésére. A szándék mindig munkálkodott, de általában öt-tiz perc múlva szelid horkolás töltötte be a