Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

A zeneszerző ha távozik az élők sorából, megmaradnak hanglemezei, zongoraletétjei, partitúrái. A tragédia és a komédia mesterei - legyenek bár kétezer éve meghalt görögök, Shakespeare, Molière és utódaik - ott állnak köteteikkel a könyvespolcon, hogy mint pillangó a gubóból, bármely pilla­natban új életre keljenek. Nem igy a koreográfus és a koreog rafia művészete. Különböző művelődéstörténeti kézikönyvekben rengeteg bölcsesség olvasható arról, hogy a tánc - igy vagy úgy ­a művészetek "ősanyja", s hogy Terpiszkhoré tevékenységéből született meg a többi múzsa művészete. Lehet. A kézikönyvek azonban szorongva vagy elegánsan hallgatnak arról, hogy a tér és idő szimbiózisának e szülötte mennyire a mában, sőt a pillanatban él, s ha egyszer egy mü valamiért kikerült a forgalomból /kevésbé előkelően szólva: levették a repertoár­ról/, már akár a következő évben bottal üthetjük a nyomát, s rá vagyunk utalva a kurta kritikai híradásokra, amelyek a­zonban már szükségképpen nem helyettesithetik a müvet. In­nen adódik hát az indok, hogy Rábai Miklós koreográfiai munkássága rögzítést kivan, mig nem teljesen késő. Annál in­kább igy áll a dolog - és ezt sajnos, az elmúlt évtized tö­kéletesen igazolta -, mert az Idő sodrában az elkerülhetet­len feledésen túl az optikaváltások és torzítások sem kevés­bé munkálkodnak, s lehet, a torzítás talán még rosszabb, mint a feledés. E sorok irója 1947-ben került kapcsolatba Rábai Miklós­sal, hogy előbb 1949-50-ben, mejd 1953-tól 1968-ig közvetlen munkatársi kapcsolatban álljon vele, s hogy utána is, halá­láig figyelemmel kisérje munkásságát. Az alábbiak tehát az együttélésből fakadó hitelesség igényével Íródtak, elismer­ve természetesen, hogy az emlékezéseket olykor elkerülhetet­lenül árnyalják az átélő ember sötétre vagy rózsaszínre fes­tő hajlamai.

Next

/
Oldalképek
Tartalom