Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 19. (Budapest, 1986)
Késmárky Nóra: Bepillantás Jerzy Grotowski színházi laboratóriumába
szelni, közös vonásokat kiemelni, szimbólumokat elemezni de ez egy következő elemzés tárgya kell hogy legyen* /Az idézeteket Leszek Kolankiewicz: Az aktiv kultúra útján cimü cikk- és interjúgyüjteményéből fordítottam: Az oldalszámok az angol nyelvű kiadásra vonatkoznak: On the Road to Active Culture , TeLab., 1977* Wroclaw/ Tizenöt percenként lépett be egy-egy ember a szinház legnagyobb termébe, a teljes sötétségbe* Csak annyit lehetett érezni, hogy már mások is vannak a térben. Valaki kézen fogta az újonnan érkezőt. Mi a neved? - kérdezte - Ismételd el hangosan! Hagyd, hogy belehulljon a csendbe, a sötétbe, a lélegzésbe. Valaki gyufásdobozokat oszt ki. Az emberek gyufát gyújtanak, körbesétálnak a teremben, meg-megállnak egymással szemben. Van, aki ránéz a másikra - mások nem tudják, hogyan nézzenek. Van, akinek ez a gesztus, mely emberi és személytelen egyszerre, nem könnyű. Néhányan a fal mellett ülnek /..,/, és figyelik, hogyan viselkednek a "felszabadultak" és a "lazák". — 15.o. - Sötét volt és csend. Lélegzést hallottam, és azok neszezését, akik még nem helyezkedtek el a teremben. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy milyen gyámoltalan vagyok, hogy attól félek, hogy feltűnést keltek, nem akartam gondolni semmire, át akartam adni magam a várakozásnak, a csendnek, hogy lecsititsam önmagamban a bizonytalanságot. Hem volt bátorságom ránézni a mellettem ülőkre. Valaki /.../ elkezdett furulyázni. A tökéletes csendben ez a halk, alig hallható hang magára vonta a figyelmemet, segitségemre volt abban, hogy megszabaduljak a zavartól, az önkénytelen merevségtől. A furulya egyre hangosabban szólt, és én elkezdtem énekelni valamit csukott szemmel. Szeretek énekelni, /•../ s igy az éneklés volt számomra a legegyszerűbb cselekvés, amivel be tudtam kapcsolódni a közösségbe, ami ezen a különös helyen kezdett kialakulni. /.../ Beszélni nem lehetett, ez volt a játékszabály, amit valamennyien elfogadtunk; minden megszokott kommunikációs forma lehetetlen volt; olyan gesztusokat kellett keresnünk, amik a kapcsolatteremtés őszinte és igaz
