Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Neumayer Katalin: A Pesti Magyar Szinház megnyitása utáni évtized /1837-1847/ szinpadi nyelvének akusztikus stilusa

Megkülönböztet mély, közép éa magas hengfekvést, s ezeken belül különböző árnyalatokat, erős és tompa vagy gyenge hangerőt. Mindhárom hangfekvéshez egyaránt társulhat erős és halk hang, az adott lelkiállapotnak megfelelően. Lényegesnek tartja az alakitásnál a játszott személy érzelemvilágának elemzését, az érzelmi váltásoknak megfelelő hangterjedelem és hangerő megválasztását. Ezeket az általános megállapításokat ebben az Írásban nem fejti ki részletesen, de néhány szerepfelfogásából, amelyet korabeli kritikák alapján rekonstruálhatunk, kitűnik, hogyan is képzelte a szerep egyénitése során a figura érzelemvilágának és az adott szituációnak az elemzését és a legmegfelelőbb hangfekvés és hangerő megválasztását. Ebből a szempontból nagyon érdekes III. Richard alakításának egy jelenete /V. fv. 3« szin/, amelyet Petőfi kritikája őrzött meg az utókor számára. Egressy nem kiáltozott az álom-jelenetben, hanem "a mint az ágyról fölugrott, elesett s néhány lépésnyire csúszott, s bele kapaszkodott egy székbe, mintha az élő lény lett volna, melly őt ótalraazza. Itt félig fekve mondta, vagy inkább suttogta el a magánybeszédet, el-elfogyó lélekzettel."/^^ A szituációból fakadóan hangos, rémült kiáltozás is elképzelhető lett volna, Ő azonban ennek ellentétét, a suttogást választotta, amely a szerep sokkal differenciáltabb lélektani elemzését tükrözte és éppen váratlanságával keltett nagyobb hatást. A halk hanghoz azonban ilyen esetben lassú, túlzó artikulációnak kellett j árulnia• Beszédtempó és szünet-tartomány Ebben a tekintetben általában annyit állapithatunk meg a reproduktiv-interpretativ stílusról, hogy egyenletesebb tempójú, mint az élőszó, a felolvasásnál - amely a metronómhoz hasonlóan egyenletes lüktetésű - viszont már szeszélyesebb. Az 1837-47-es időkör szinpadi beszédtempója - mint láttuk igen sok kívánnivalót hagyott maga után. A szinészek egy része a szótagokat kellemetlenül nyújtva beszélt /ez némelyeknél tájnyelvi hatás volt/, más részük viszont hadart. Ezek a