Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái

ALCIMNA EVANDER ALCIMNA mellyek ő reá várakoznak, tegyétek szerentséssé. Még többet is imátkozott, de a szél mia meg zördültek a fa levelek: azutánn többet nem értet tem. Én rettegek: millyen nagyonn kívánom én, hogy halgassák meg az Istenek az o könyörgését. Mitsoda történetek várakoznak én reám? Az Istenek aggyák, hogy szerentsések legyenek! Csak a te szereteted tehet engem legszerentsésebbé. Ne szomorkoggyunk azonn a szerentsétlenségenn, mi még ezutánn sokára lessz talán; inkább vigann legyünk, mosollyogj rám. Hallod é,énekellyük el azt az éneket, a mellyet ollyan örömest énekelünk. Ötödik Jelenés Milon az elébbiek MILON ALCIMNA MILON ALCIMNA MILON EVANDER MILON ALCIMNA MILON EVANDER MILON Ugyan derekasonn el énekeltétek ám azt... Hát már megént itt vagy? Vagy el sem mentél? már az ugyan furtsa lenne. Én biz el mentem, tsak az utolsó részit hallottam az éneketeknek. No, hát mit akarsz, Alkalmatlan? Szeretetből jöttem vissza hozzád. Ti itt énekeltek és a nagy szerelembe semmit sem vesztek észre. Nem halottátok a lármát? Mitsoda lármát? Azok a hajók a mellyeket Asphalion beszélt, valósággal ki kötöttek. Nós, mit tartozik az mi reánk? Semmit; de bártsak ne gúnyolódnál mindég! Mond ki hát már! Én semmit sem akarok mondani.