Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái

teljesedik. Nem tartozik senkihez, már ahhoz a világhoz sem, amelyet ő alkotott a földön. Bánffy halálát nem elbukásnak ábrázolja. A fejedelem kilép abból, amit hús-vér valóságában jelenje számára jelentett, s átlép abba a szférába, ahol már Mikolt számára is magát az emberi nagyságot szimbolizálhatja. Mikoltot tehát nemcsak gyűlölete hajtja Attila felé, hanem e tudattalan, mögöttes: a szerelem is. A tragikus az számára, hogy csak akkor szerethet, miután ölt, s ezzel életének értelme kettős értelemben szűnt meg: megszűnt, mert teljesítette sorsának parancsát és megszűnt azért, mert ezáltal szerelme is céltalanná vált. Azzal a tudattal vállalta tettét, hogy nincs mit veszítenie. Hogy volt mit elvesztenie, azt csak akkor értheti meg, miután már elvesztette. És ez csak igy történhetett: Attila, a káprázatos egyéniség csak akkor mutatkozhatott meg számára, amikor Attila a gyilkos már megszűnt létezni. Mikoltnak ezért Attila haláltusájában válik nyilvánvalóvá, hogy Attila nem gonoszságból volt olyan, amilyen volt, hanem azért, mert nem tehetett mást, mint amit egész életében tett. Képességei kizárólag arra jelölték ki, hogy hatalmas birodalom ura legyen. S ekkor érti meg azt is, hogy Attila felette állt a bosszúnak, mert élete a halállal nem félbemaradt, hanem kiteljesedett. A szereplőket a végkifejlet felé a modern, hebbelihez hasonló végzet mozgatja. A dráma testén belül megmagyarázhatatlan Attila visszafordulása Itáliából, ahonnan útja egyenesen Mikolt felé" viszi, s ezzel lehetővé teszi a megjósolt végzet beteljesülését. Hebbel drámájában a sorsot Judit álma vetiti előre. Itt egyrészt a hun garabonciás jóslata, másrészt a Mikolt által elmesélt epizód Attila sólymával. Mindent előre meghatározottnak érzünk még Mikolt és Attila találkozása előtt, s azelőtt, hogy ők maguk valamit is sejtenének jövőjük alakulásáról. És minden úgy következik be, ahogyan be kell következnie. GARABONCIÁS Meghorkant a lovad, az aranypikkelyes méned, mikor hazafordult! Nem a döghaláltól, nem a vérpataktól. A Nagy Sánta Koldus já-