Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Kelényi István: Babits Mihály lélekszinpada

s gyűrűként tányérnak kergetve a szélén könnyű gurulásuk lélekbeli élmény. Nosza perge párom, párom után három, hármamat a tálon, tálómat a vállon mint valami felleg, mint valami álom, körbe kavarodva guri-gurigálom." Természetesen, ahogyan a mesék törvénye kívánja, a beteg királylány nem derűi föl erre a monológra sem, csakis a pásztorfiű dalára. Az ő dalának az értéke a nagyobb, miként a tétje is, mert éppen előtte hirdetteti ki az öreg király, hogy a próbatétel könnyen a fejébe kerülhet annak, aki a lányát "viditni próbálja" vagyis, ha kudarcot vall. A királylányt már ez a vakmerőség is elevenebbé és kíváncsivá teszi. Kérdésére: - "Életedet, ifjú, veszteni nem féled?" a pásztor a költői öntudat hitvallásával vállalja: "Ha gyenge a nótám, nem élet az élet. Ha dalomra lelkek madara nem rebben, lelkem tüze nem gyújt tüzet a szemekben, s szavaim kaviccsát szám hasztalan ejti, s szivek tavának gyűrűit nem kelti: annyi a lelkemnek, mint aki van halva." A királylány remegve, - már-már szerelemmel is féltőn - remélve még egyszer megkérdi, hogy a kockázat felelősségét is kiemelje és a kudarcélmény lehetőségétis fölerősítse: "Életedet, ifjú, felteszed egy dalra?" S a válasz is lm, milyen egyszerű - és "ars poetica" erejű: "Dalra teszi éltét minden igaz dallos, s ha dalolni gyenge, jókor jön a pallos: de ki e pallossal mer szembe dalolni, nem lehet az gyenge, nem lehet az talmi dalnak katonája, hősen megy a dalra és kész a halálra, vagy a diadalra s mint a nap erejét élezik az árnyak, élesíti éltét árnya a halálnak, halálos életre gyul daloló szája: az élet ösztöke a halál kaszája."