Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 17. (Budapest, 1985)

István Mária: A vizualitás jelentősége Németh Antal színházában

sőt az adott időszakban éppen a válságban levő nyugati szinház megújításához kell tapasztalataikat felhasználni. Rokon ez a törekvés a huszadik század első felének azon modern képzőművészeti megnyilvánulásaival, melyeket szintén az Európán kivüli művészetek hatása termékenyített meg. Németh Antalt az ragadja meg a távol-keleti színjátszásban, hogy az a játék-jelleget hangsúlyozza. Gyakran próbálkozik az előadás elemeinek felbontásával és párhuzamos bemutatásával. Külön recitátort alkalmaz a Tassó

nál. /22/ — aki néha előre elmondja a színészek szövegét.

7 ' Az operáknál egyazon szerepet külön énekes és külön szinész vagy tán/23/ cos alakit. E módszerrel kacsolatban indokoltan idézhető az 8n8litikus kubizmus módszere, mely ugyanazon tárgynak különböző nézeteit sorakoztatja fel egy képen belül. Igy bontja fel Németh Antal is az egyes szerepeket mozgásra, beszédre ós énekhangra, s jeleníti meg ezeket egymás mellett. Ezek a megoldások a "beleélés" helyett a játék-hangulatot sugallják. A szegedi Kérők^

2

^ esetében a szinészek a nézők szeme láttára sétálnak fel a dobogóra, néha a szélére ülnek, onnan ló/25/ gatják le lábukat. A Fidelio' koncertszámok sorozatára tagolódik, melyet a középső dobogón adnak elő, az egyes jelenetek beállítása mozdulatlan. A szinész mozgása mint a látvány eleme kiemelt fontosságú. A példaképek közül Tairov ós Granovszki "táncos" szinészeire kell itt utalni. 1923-ban Németh Antal szcenáriumot készit Kosa György laterna magica cimü pantomimjéhez, amelyben egy asszony tragikus összeomlásának folyamatát csak mozgása és szines fénykóvék játéka fejezi ki, miközben a színfalak mögül énekszó kiséri az előadást. 1924-ben Blattner Géza bábszínházas kísérletezései szamára ir egy irgirus cimü darabot, és dolgozza ki szcenáriumát,/27/ /Érdekes, hogy a Csongor és Tünde-témát egyszer bábszinpadra alkalmazza, s máskor ugyanerre a darabra asszociál Granovszkiék egy különleges mozgásvilágú előadása láttán, ügy tűnik, hogy a Csongor és Tünde számára elsősorban látvány- és mozgáskompozicióként jelentkezett, s az 1937-es Nemzeti-beli előadás előjátéka, valamint a szereplők — a három ördögfióka —