Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 17. (Budapest, 1985)

Soós Erika: Shakespeare-rendezések a Nemzeti Színházban /1920-1945/

a második felvonás nála egybeesik az eredeti shakespeare-i határral, /Hevesinél II. felv. 2. szin/. Ez a választás indokoltnak tűnik, hiszen itt egy újabb színpadképet kell kialakítani. Az első felvonás vihar-képe elsikkad. Németh Antal szembekerül azzal a problémával, hogy rossz időben nem lehet szabadtéren játszani, derűs időben pedig a vihar illúziója vész el. Ezért ködfelhőbe burkolja a színpadot, s igy a sülylyedő hajóból semmi nem látszik. A vihart csak a kalyibaja tetején varázspálcával vezénylő Prospero és a köd felett lebegő Ariel jelzi. A hajótörési jelenet nagy részét törölte, ami csak attól válik kényelmetlenné, hogy később hivatkoznak rá. Az első felvonást egy balettbetét zárja le, melyben a nimfák lejtenek szerelmi varázstáncot. A táncnak a rendező szerint azt kellene elmondania, hogy a természet össze akarja boronálni a két fiatalt. Az előadás folyamán amúgyis túl sok a táncbetétek száma, de a Shakespeare előirt táncos jelenetet /IV. felv. 1. szin/ leröviditi. Németh .Antal szerint a maszk-játék nem Shakespeare szerzeménye, hanem későbbi betoldás. Gsak Iris szövegének utolsó két versszakát tartja meg, de ezt is Ariel szájába adja. A jelenet háziáldás-szerü részeit kihagyja, mert ez túl korán sugallná a boldog véget. A kihagyott szöveget tánccal és pantomimmel pótolja. Még egy nagyobb húzás van az előadásban, az epilógus megváltoztatása. Németh Antal szerint az epilógusnak ismert rész a negyedik felvonásban lehetett eredetileg, amikor Prosperonak eszébe jut Caliban merénylet terve. Ekkor van annyira letört hangulatban, hogy Ferdinándnak az epilógus szövegét mondja. A dráma végén ez a rész indokolatlan. A bajok megoldódtak, Prospero újra fejedelem, tehát teljesen felesleges számára a megtört, könyörgő hang. Németh Antal szerint Prospero utolsó szavai a következők /ezt állitólag az 1623-as folio-kiadásból veszi/: "Már játékunknak vége. E szinészek / Szellemek voltak, mondom, szellemek /Sa légbe tűntek, lenge légbe tűntek.../ Majd egykor, mint e párás látomás / A felhősipkás tornyok, büszke várak / Szent templomok, s e földgolyó maga / S vele minden lakója szertefoszlik / Nyomot, romot se hágy...