Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 16. (Budapest, 1985)

Székely György: Vesztes harc a Nemzeti Színházért /Az 1863-as petíció/

A "csoportosulás mint eszme" az adott körülmények között megbukott, megsemmisítették. Színháztörténetünk eddigi értékelésével ellentétben a petícióról és körülményeiről megváltozott, árnyaltabb képet kell alkotnunk. - 1862-ben a színház nem kötötte meg az uralkodóval "a ma/28/ ga külön kiegyezését"' ' , hanem a Schmerling provizórium oktrojálta rá az együttesre bizalmi emberét, az adminisztrátorként kétségtelenül bevált udvari tanácsost, Radnótfáy Nagy Sámuelt; - a petició kapcsán létrejött "csoportosulást" az önkényuralom a maga részéről nem kulturális vagy éppen szinházi belügynek, hanem politikai jellegű szervezkedésnek tekintette; - tehette ezt annál inkább, mert a résztvevők összetétele - szabadságharcos múltra visszatekintő, üldözött férfiak és az egyetemekről éppen kikerült értékes, de "rebellis", ellenzéki értelmiségiek - veszélyesnek mutatkozott; - akart-akaratlan segítőtárssá vált az ún. "irodalmi Deákpárt", amely különösen Vajda János személyében a saját irányzata, eszmeisége és köre számára veszélyes vetélytársat látott s ezért belülről támadta az akciót; - igy azután, ha "jelentéktelennek" lehetett később minősíteni a peticiósok körét, ez jórészt azért történhetett meg, mert éppen legértékesebb tagjaik elől zárták el szinte brutálisan a jelentőssé válás - publikálás, bemutató stb. - lehetőségét; illetve korai halál tépázta meg soraikat. A Nemzeti Színház pedig éppen ez alatt s részben ezeknek az eseményeknek a következtében, lett 1863 őszére egyike a monarchia "udvari" színházainak.