Nyerges László szerk.: Színháztudományi Szemle 13. (Budapest, 1984)

Amedeo Di Francesco: Metastasio heroikus drámáinak fordításai a XVIII. századi magyar irodalomban (Fordította: Ordasi Zsuzsa)

Tudom, hogy minden mindenkié és hogy megszületni sem érdemel az, ki azt hiszi, hogy önmagának született./ Gyulafehérvári névtelen: nem-is akarok élni, hanem tehetek jót másokkal, mert mind másé amit birok, nem is életrevaló az, aki tsak maga bőgyét tölti; és azt tartya, hogy egyedül magának született. Ez tsunya fösvénység tűrhetetlenebb azokban, kik Istentől mások főlőtt kint

sékkel megáldatván, a tsonkabénákat elkerült őzvegy-árva szegényeket megvetik, puffot palotájokbul eb-rúdon ki-hánnyák. Illei, bár nem volt pontos elméleti alapja, változatában nem fogadhatott el olyan megoldásokat, amelyek veszélyeztetik még az utánzás régi elvét is. Talán éppen ezt a kritériumot tartotta szem előtt, amikor a latin forditás magyar tolmácsolásában egyfajta stilisztikai kettősséget alkalmazott, ami még a kérdés első vizsgálóinak figyelmét sem kerülte el, bár nem volt teljes egyetértés kifejezéseinek pontos azonosításában. Mig Imre Sándor^"*"-^ szerint Illei munkája szabad forditás, amelynek legfőbb jellemzői a népiesség és a választékosság, Alszeghy^"^' szerint, viszont, magyarosság és hűség fedezhető fel benne. Tulajdonképpen, nem is olyan jelentős ez a különbség, inkább csak a terminológiában mutatkozik, elég megfigyelni, milyen rugalmasan kezeli Alszeghy a hűség fogalmát. Az a fontos, hogy mindketten felfigyeltek erre a kettősségre anélkül, hogy eredetét kutaták volna. Vizsgálódásaiknak éppen ez volt az első és alapvető hibája. Alszeghynek, miután tagadta a Bartakovics kódex latin szövegétől való függést, szükségszerűen meg kellett határoznia Illei változata kettős arculatának - amit már Imre Sándor is felvetett a "furcsa szembeszállás" kifejezést használva - helyét a még nem szilárd fordításelméletben. Nem elég kiemelni Illei müvé-