Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)
Rózsa Judit: A milleneum és a budapesti színházak
a magyarok ellentéte a kereszténység és a pogányság harcában bontakozik ki. A király felméri, hogy az ország továbbélésének feltétele a kereszténység felvétele, szive mégis az ősi családhoz, a pogányokhoz huz. István konfliktushelyzetét az állami és az egyéni .érdekek szétválása okozza. Az idős Erkel Ferenc utolsó nagyobb vállalkozása volt a Szent István cimü opera, zenéjén azonban halála után fia, Gyula jelentős változtatásokat hajtott végre. "Ez volt a zeneszerző utolsó rebellis tevékenysége" - irja Németh Amadé Erkel-monográfiájában, ugyanis István királyt és körét a zeneszerző kenetteljes, nemes dallamokkal jellemzi, viszont Vazult és a pogányságot harsány, életerős dallamokkal szólaltatja meg. Az opera konfliktusa - az eredeti drámától bizonyos mértékig eltérően - a pogányság és a kereszténység ellentétében csúcsosodik ki. A zeneszerző a szabadságukért harc&ó, ősi hagyományaikhoz ragaszkodó pogányokkal szimpatizál. Ez a lelkes nacionalizmus nem akadálya annak, hogy az opera, cselekményétől függetlenül, a királyi pár apoteozisával fejeződjék be. Erről igy tudósit a Vasárnapi Újság: "A színpad közepén hatalmas géniusz tartotta az örök dicsőség sugárkoronáját a király és királyné életnagyságú szobrai felett. A szeretet, a hit és remény személyesitői állták körül a két szobrot,melynek talapzatánál a magyar nemzet minden egyes rétegének egy-egy képviselője, vagyis az egész magyar nép állt, mindegyike az operaház egy-egy magánénekese által megszemélyesitve." A leirás alapján jellegzetes, 19. századvégi képkompoziciónak tünő allegória a leglátványosabb élőképek egyike lehetett. A Vigszinház neobarokk palotájának 1896-os megnyitásával valami uj kezdődött a főváros szinházi életében. Létrejött egy olyan magánszínház, melynek feladata - szemben a Nemzeti Színházéval - nem a klasszikus hazai és egyetemes drámairodalom bemutatása és műsoron tartása, hanem olyan színmüveké, társadalmi drámáké, amelyek az adott korszak közönségéhez szóltak, s a szerzők is a kortársak közül kerültek ki. A polgárság, elsősorban a nagypolgárság színháza lett a Vigszinház. A bemu-