Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)

Rózsa Judit: A milleneum és a budapesti színházak

IV« Béla: Újházi Hunyadi László: Mihályfi Dózsa György: Bakó II. Lajos: Dezső Egy papi ember: Horváth Nagy Lajos diákja: Mészáros Mátyás diákja: Pálffy Balassa Bálint: Somló Bessenyei György: Gyenes Vörösmarthy: Hetényi minden idők költőinek csoportja Az ezredév ünnepe valójában romantikus, allegorikus játék. A felhőbe s ködbe borult tájban egy láthatatlan kar elénekli a Himnuszt

, majd az Idő hivogató szava a "magyar nép anyját", Emesét idézi. Emese szomorúan jelenik meg a Duna-Tisza partján, mert népének története sok bánatot okozott neki. Hogy elkeseredettségét igazolja, az Idő segitségével előhivja a szomorú, bus történeti alakokat. A magyar multat azonban fényes királyok is jellemzik, igy a rossz ellensúlyozásaként az Idő megidézi ezeket is. A zárókép a korona és a cimer apoteózisa, s a nemzet, egyben a költő királyhüségének demonstrálása. "És boldog a költő kinek isten adja, Hogy ünnepeinkhez a dalt ő mondhatja, Szavát fölemelvén, egekre kiáltja: Egy ezredév néz ránk, egy ezredév látja Mámoros ünnepben, hogy milliók áldják Magyarok Istenét, magyarok királyát." Rákosi a tőle megszokott népieskedő nyelvezettel irta meg allegorikus játékát, költői képei meglehetősen primitivek, banálisak. Egy millenniumi ünnepi darab hangvétele természetesen nem lehet más, mint bizakodó és derülátó. S ennek a bizakodásnak az alapja a magyar nemzetbe, a magyar szivbe vetett hit. Ez a nacionalista hitvallás nemcsak Rákosi Jenőt jellemezte, hanem meghatározta az egész korszak hangvételét is. Rákosi látomásában - minden hiányossága ellenére is - példás módon illusztrálta a hivatalos ideológia kettős célját, táplálta az ezeréves nemzet büszkeségét és önérzetét, s egy-