Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)
Marton Gábor: Czakó Zsigmond drámai életműve
elem az Oidipus-monda derb persziflázsa. A persziflált motivumot azonban Czakó a görög drámák érzelmi intenzitásával adat ja elő: Táray /nézve a végrendeletet/: /.../ "Én, Staub Mária, kinek Isten bűnömet bocsássa meg! ezelőtt 15 évvel tetemes pénzösszeg által gróf Alpári Perencnétől arra Ösztönözte tém, hogy gróf Táray Péter alig tiz napos kis fiját egy idegen gyerekkel fölcseréljem. Az Isten nem volt velem, a gróf még alig látta gyermekét a grófnő pedig halálos betegen feküdt, négy nap alatt meghalt s a cserét egy hasonló figyérmekkel, kit szegény szülei örömest nélkülözének, megtevém. A gróf fia Bécsbe vitetett, s ott a sz. Ruprecht temploma küszöbére tétetett ki, kinek ismertető jelül ballába, kisujj át kitörtem. Uram, bocsáss meg, könyörögj lelkemért! S e szókkal meghalt." Örök irgalom! /eltántorog az asztaltól/ Öntudatom ne haldokolj, engedd megismernem koporsómat, a megőrülésjce még marad idő /közelit az asztalhoz/. Fájdalomnak jótevő istene, szalaszd ki lelkemből kigyóidat! /kezébe veszi a lapot/ Ne marj gyötrelem, ne harapj olly fogakkal, mit ezred bűne sem érdemel! /.../ A sors megrészegült, és mámoros szeszélyében, mint virágot hervasztó pók, keblek boldogságán élődött, hogy ily életsorvasztó mesterséges hálót birt fonni! Ezzel az ábrázolási módszerrel Czakó megdöbbentő eredményre jut: a jelenlévő világnak nincsenek értékei. Filozófiai szempontból itt teljesedik ki az a jóslat, amely a Kalmár és tengerész ben még csak a vágyálom kritikájaként volt jelen. Az ott megkezdett gondolatot Czakó itt teljesiti ki kritikai tézissé. Az egész emberi történelmet kell átértékelni, a világról uj emberi tudást kell kialakitani, mert minden, ami ezen kivül van, az emberi faj belső elrothadása következtében érvényét veszitette. Ez a drámai tézis már akár a Leona előszava is lehetne. Czakó drámája azonban nem marad meg pusztán a fenti elvont, elméleti sikon. Az iró egy második tragédiát kapcsol a nagy
