Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)

Enyedi Sándor: A kolozsvári kőszínház első korszaka és az erdélyi vándorszínészet /1821-1849/

dor szintársulat ha iránya neme8 a művészet után törekvő, szint olly világot terjeszthet maga körül, mint bármilly fényes, s erőmüvekkel gazdagon ellátott nagyszerű szinház."

41 Egyik-másik vándortársulat pedig azzal szerzett hirnevet, hogy lehetőséget nyújtott néhány, a pálya kezdetén álló színésznek tehetsége kibontakozására. A vidéken működő társaságokból nem egy jeles szinész nőtt ki, akik a múlt század közepére és derekára eljutottak a nagy szinházak szinpadára is. Ragyogó pályát futott be Peleky Miklós, aki súgóként kezdte a Székelyföldön a legripacsabb társulatnál, s mint a szinészek "pápája" halt meg. A máramarosszigeti születésű Prielle Kornélia is az erdélyi vidéki vándorszintársulatoknál kezdte s innét jutott az elsők közé a legnagyobb magyar szinpadon. Egyik jellemző vonása a múlt század első fele erdélyi színpadi életének, hogy a kolozsvári és a többi város színészete közötti különbségek elmosódásával vesztett ugyan a kor színjátszása intenzitásából, de sokat nyert extenzitásában. Wig 1821-ig mindössze kilenc helység van. olyarr, ahol 1821 után nem találunk szinészetre vonatkozó adatokat; addig a mérleg másik oldala sokkal gazdagabb: harmincnyolc helységben 1821 után jelennek meg először a szinészek, 17 helyen pedig sikeresen folytatódik a színjátszás hagyománya. Tehát az 1849 előtti években ötvennél jóval több helyen van színészet - ha egyes helyeken csak átmeneti időre is - ahol a magyar szinészek tehetségükhöz mérten próbálják szolgálni Tháliát. Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyai determinálták a színészet alakulását, e tényezők szabták meg, hogy a színészet tájaikon Kolozsváron kivül a sokak által elvetett és támadott vándorszínészet újtán vert gyökeret, teremtette meg a maga hagyományait.