Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 9. (Budapest, 1982)
Kelényi István: Mese-dráma és valóság a századfordulón /1896-1918/
de említendő példánk a Pásztor Árpád szövegére szerzett Buttykai Ákos-Kacsóh Pongrác zenéjével bemutatott, három felvonásos zenés legenda : A harang . 87 A harang ban "angyalok" oldják meg a bonyodalmat, pontosabban a titokban hazalátogató földesúr által kerül Kisboldogasszonyfalvának repedt harangja helyébe uj. Ez a hamis teória mégis vegyül a legendában profán módon szereplő kivándorlás motívummal. /1906-ban mutatták be, s ez az Amerikába "tántorgás" emlegetése keserű valóságot takar./ Miként Péter, a főhős kimondja: "Igen - elmegyek. Idehaza nem lehet megélni." Éppen ennek a kimondása után tetszik álmegoldásnak, hogy a falu papja a harangra gyűjtött pénzt átadja Péternek, hogy itthon maradhasson és családot alapithasson. Ezt a "deus ex machina" megoldást álságosságában csak megerősíti, hogy most a harang pénzét elkótyavetyélő papot is e földesúri kegy menti meg, aki harangot ajándékoz a falucskának - éjjel, titokban. A harang megszólalásával főszereplő válik a címszereplőből, hangja elnyomja a darab társadalombiráló megjegyzéseit, a tétova hangot, amely ebben a zenésített legendában értelmes mondanivaló lehetne. A legenda műfaját használja fel ködös ősmitoszának bemutatására Kisbán Miklós Nap legendá ja, s ezzel az említéssel egy ujabb lehetőségét is felvillantjuk. A magyarkodók ősmitoszkreálását le she tjük meg benne, itt magyarosság nélkül. Hisz a szerző, miként Kosztolányi irja a Budapesti Naplóban a Nemzeti bemutatója alkalmából, "a legősibb, legerőteljesebb és legszínesebb mítoszhoz nyúlt, a naplegendához, mely az ősnépek fantáziáját mindig foglalkoztatta. Az Iliászban, a Nibelungenliedben, a Kale88 valában ennek a mítosznak a visszhangjait halljuk." Az archaikus nyelvű müvet, mint "szerencsés óra ihlatének emléké"-t emliti. Példáink elégségesen bizonyítják a színpadi legenda jelenvalóságát a századforduló drámairodalmában. A legenda és a mese közeli rokonságának pedig Honti János érzékeny vizsgálódásain kívül - ismét csak! - példáink hangsúlyozzák. A középkori mese-attitűdöt ezzel a megállapítással lezárhatjuk.
