Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)
Taxner-Tóth Ernő: Vörösmarty útja a Nemzeti Színházhoz
játéki elemeket, úri és népi világot egymásra épitő dramaturgiai technikát. A drámai konfliktus alapvetően egy elvont kérdésre épül, arra az ellentmondásra, amiben a nemesi és polgári szemlélet találkozik, s amely szavakban nagyra tartja a tiszta érzelmeket, a legfőbb kincsnek minősiti a szerelmet; de közben az arany bűvöletében él. A korabeli irodalom közhelye, hogy a kinca, a pénz megérjiti az embereket és tönkreteszi életüket. Vörösmarty drámájában nem csupán a jobb sorsra érdemes Zágony tékozolja el kincskeresésre mániákus őrültként az életét, de a nemes és kiválé Szilágy is megszédül az arany látványátél, és a saját gondolkodáai rendjét fölboritva viselkedik. Onnan kiindulva azonban, hogy a belső értékek fölé helyezett anyagi érték fölfordítja a világ erkölcsi rendjét, Vörösmarty meglepően messze jut, amikor azt a következtetést vonja le, hogy mindez olyan világot teremt, amelyben a föld "Nem annak ád termést, ki műveli. Nem annak ád kincset, ki benne túr." Ennek a mások munkáját kisajátité világnak a logikáját a rabié Vári ismeri föl, aki egyszerűen kifosztja a vásározé parasztokat, elszedi pénzűket, "Azt a keserves és szűk munkabért, Melyért szegények vérrel izzadának". # Ez a szegényember pártiság némi szociális feszültséget kölcsönöz a darabnak, amelynek lendületét Szilágy romantikus nagyot aka* rása adja. Végső soron azonban Vörösmerty figyelmét nem ezek a szálak vezetik. A rémdráma kedélyeket fölborzolé hatását akarja elérni, célja a végső nagy mészárlás. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez a cél merőben új Vörösmarty drámairéi törekvései között. Nem véletlenül nevezi a kor a tragikus szándékú színmüveket szomorújátékoknak, a halál szomorú tényét tragédiának tekintették, a halottak számának növelésével a tragikus hatást akarták fokozni. így értelmezte Vörösmarty a Döbrenteni által sugallt akadémiai programban a játékszín igényeinek figyelembe vételét eredeti dráma Írásakor. Érdekesen befolyásolta ezt a fölfogást Shakespeare. A Kincskeresők véres befejező jelenetének végén Portinbrasként egy "vadász" jelenik meg, s lendületes záróbeszédet tart: "Jertek! Vigyük fel a holttesteket. Tegyünk föléjük büszke ravatalt: De zászlójunka szine vér legyen; Mert vérben estek
