Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Szántó Judit: Az új magyar dráma és a Nemzeti Színház

Szinház helyzetét kerek-perec tragikusnak nevezi. Újra ás újra felbukkan a követelás: "Magyar darabot játszani kell. Igen, vagy ját vagy semmilyent, de játszani kell... A rossz magyar darabok bemutatása ellen legföljebb akkor kellene tiltakozni, ha ezek jó magyar darabokat szorítanának ki..." A Nemzeti Szinház magatartásában feltétlenül volt "arisztokratizmus

11

, s ez azonban nem elsősorban és nem kizárélag az Íréi megformálás színvonalára irányult. "Arisztokrata" volt azonban a kommunista vezetés alatt állé Nemzeti Szinház a tartalom, a drámában felvetett problematika tekintetében. . Major Tamás határozottan kijelentette: "Ami az ország első színpadáról elhangzik, az mindenkihez kell hogy szóljon." Ilyen darab viszont alig akadt. Az irreális várakozásokkal ellentétben az Íróasztalok fiókjaiban nem lapultak haladó mondanivalót sugárzó közérdekű remekmüvek, a dráma különben sem olyan műfaj, amelyet az utókor számára szoktak irni. És továbbmenően: a nagy korszakváltások sem csapódnak le drámává hónapok, sőt, még egy-két év alatt sem. A későbbiekben persze akadt példa az ilyesmire; a sematizmus időszakában a napi jelszavak ihlette müvek néhány hónapon belül is tudták követni a politikai eseményeket /és még ilyen ütem melett is nem egyszer elavultak már a bemutató napjára/; még később pedig, új műfajok, a dokumentum- vagy riportdráma, a drámai publicisztika kibontakozásával, lehetőség nyilt rá, hogy a társadalmi fejleményekre a szinház gyorsan és mégis igényesen reagáljon. Ezek a műfajok azonban 1945-ben és utána is jószerivel egy évtizedig ismeretlenek voltak. Az a fajta hagyományos szerkezetű, realista társadalmi dráma, amely a magyar irók legjobbjai szemében is általában a drámával magával volt egyértelmű, nem követhette a demagóg módon követelt iramban a valóság beláthatatlan, robbanásszerű, minden beidegzettaéget megingató, minden elképzelést felülmúló változásait, sőt, a közelmúlt poklába sem világithatott be, mert a lámpás ehhez a vizsgálódáshoz is hiányzott. E helyzet ismeretében őszinte tisztelettel adózhatunk a Nemzeti Szinház szóban forgó kilenc választásának. A listán három darabbal szerepel Háy Gyula /igaz, kettő közülük ko-