Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)
Pelle János: A francia felvilágosodás színháza
Ugyanakkor figyelemre méltó tény, hogy a klasszicista tragédia uralmát csak az Hernani csatája törte meg. Az, hogy e régen időszerűtlenné vált, megmerevedett művészi formával csak Victor Hugo és az 1830 júliusi forradalom tudott csak leszámolni, egyszerre bizonyltja az esztétikai izlés maradandóságát és a formateremtő művészek, Corneille és Racine zsenijét. A tragédia alkonya Prosper Jolyot Crébillon folytatta a tragédia hagyományát a XVIII. századi francia színpadokon. Legnagyobb sikereit a század első évtizedeiben aratta, de tragédiáit végig műsoron tartották. Voltaire a vetélytársát látta benne, s ugyanarról a témáról, ugyanazzal a címmel irt tragédiát, hogy felülmúlja. Ma már nehezen dönthető el, hogy a két Semiramis tragédia közül melyik sikerült jobban. Csak az biztos, hogy e vetélkedés sikere elmaradt Corneille és Racine párviadala mögött, melynek olyan remekmüvet köszönhet a világ, mint a Berenice. Voltaire tragédiáját különben a Hamburgi dramaturgia örökitette meg az utókornak, mely a következőképpen foglalja öszsze a tartalmát: "Egy királynő, aki összehívja országának rendjeit, hogy közölje velük nászát; egy kisértet, amely kikel sirjából, hogy megakadályozzon vérfertőzést és bosszút álljon gyilkosán; sirbolt, amelybe egy bolond búvik be, hogy mint gonosztevő jöjjön ki belőle." Lessing ezután mindörökre nevetségessé tette a tragédiaköltő Voltaire-t, Hamlet atyjának szellemével hasonlitván össze a Semiramis fényes nappal, a birodalom rendjeinek gyülekezetében megjelenő kisértetét, mely "még csak mumusnak sem jó gyermekek ijesztgetésére". /2/ Ugy tűnik, id. Crébillon csak annyira vette komolyan a klasszicista tragédia műfaját, mint egy mesterember, aki büszke jól sikerült alkotásaira, de egy percig sem gondol arra, hogy esetleg túlélhetik őt. Feljegyezték róla, hogy fejből szavalta el a tragédiáit a szinészek előtt, egészen az ötödik felvonás végóig, s csak akkor irta le, ha tetszett nekik. Amikor már nagyon öreg volt, az ifjú Sebastien Mercier, a polgári dráma úttörője meglátogatta padlásszobájában, ahol magányosan élt több tucat macska és kutya társaságában. Meg-
