Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 5. (Budapest, 1980)

Pelle János: A francia felvilágosodás színháza

mikor Sedaine-t a következő szavakkal hasonlította Shakespeare -hez: "Én őt - t.i. Sedaine-t - Shakespeare vérszerinti utódjának tartom, ama Shakespeare utódjának, akit nem hasonlítanék sem a belvedere! Apollóhoz, sem a Gladiátorhoz, sem Antinouszhoz, sem Glükón Héraklészéhez, hanem igenis a NotreDame Szent Kristóf szobrához; az otromba, durván faragott kolosszus, de a szeméremtestéhez sem ér fel homlokunk, ha két lába között elhaladunk." /39/ Másutt igy vélekedik róla: "Shakespeare hibája nem a legnagyobb, amibe drámaköltő beleeshet. Mindössze a jóizlés némi hiány áru vall." /40/ Diderot megpróbálta megragadni Shakespeare zsenijének lényegét, melyet egyértelműen a természet fogalmához kapcsolt. Ugyanakkor, éppen esztétikai okok miatt, a művész elsőrendű feladatának tartotta, hogy finomitson a nyers természeten. Diderot a valóság eszményitését kereste Shakespeare-ben, de nem találta meg benne. Ezért fordult inkább a kortárs angol irodalom, elsősorban Richardson felé, akit elragadtatásában Mózeshez és Homéroszhoz hasonlitott. "Az izlés gyakran távol esik a zsenitől. A zseni a természet ajándéka; amit létrehoz, az egy pillanat müve; az izlést viszont az idő és a tanulmányok szülik; felállított vagy feltételezett szabályok sokaságának ismeretét igénylik; s sokszor olyan szépséget hoz létre, mely nem egyéb konvenciónál. Ahhoz, hogy valami szép legyen az izlés szabályai szerint, elegánsnak, befejezettnek és kidolgozottnak kell lennie anélkül, hogy mindez meglátszanék rajta: ahhoz, hogy zseniális legyen, néha elhanyagoltnak kell lennie, s szabálytalannak, meredeknek, vadnak kell látszania. A fenséges és a zseniális úgy csillog Shakespeare-ben, mint a csillagok a hosszú éjszakában, Racine viszont mindig szép; Homérosz tele van zsenivel, Vergilius pedig eleganciával" Írja Diderot az Enciklopédia Zseni cimü cikkében. /41/ S

hakespeare-tői ugyanazon okok miatt idegenkedett a XVIII. századi francia polgári dráma, amiért a korabeli társadalmi valóságtól. Persze, ebben szerepet játszott a nemzeti büszkeség is, ami az 1752-es opera-vitában is fellángolt, s szembeállította a francia zene híveit a dallamos olasz zene táborával. De hogy Shakespeare megítélésében nem a nemzeti el-