Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Lenkei Júlia: A VÁNDOR UTOLSÓ ÚTJA Balázs Béla késői drámája

Szivét az óriás megtalálta az ő sirgödrében. "A művész nagy tragédiája, hogy müvéért mindig oserben hagyja lelkét. Mert müve lelke egy stádiumát fejezi ki. Ha azt lestoppolja, arra koncentrálja magát, és hét évig dolgozik a •szépségén*, mint Flaubert, akkor azalatt lelke továbbfejlődését állitja meg, vagy elfordul tőle, és nem követi. A mti szükséges homogénsége egy elvhüsége, megfagyása a léleknek. A lelke egy stádiumának dokumentálásával megöli a lelket. Ezt meg kellene egyszer irai." /Napló/ Valójában ezt irta Balázs Béla egész életén át. Ezt az ellentétet fogalmazzák meg meséi, ezt a konfliktust dolgozzák fel drámái, ezt a tragédiát élik át versei. Balázs Béla, mint fiatalkori barátja Lukács, ugyanúgy az élet és a mü, az eleven lélek és a formák viszonyát, harcát dolgozta fel, de számára ez a probléma sokkal tragikusabban jelentkezett, mert sok kai inkább valóságos konfliktust jelentett, mint Lukácsnak. Lukácsnál alapvetően soha nem kétséges a mü magasabbrendüsége, a priori győzelme az élet fölött. Balázs számára itt valóságos harc van. Ő már közös fiatalkorukban is sokkal közelebb állt az élet áramló eleven folyásához* A mü, a kész, a befejezett, lehatárolt, véges képződmény nála mindig is a halállal volt egyértelmű, Mindig a műre vágyott, de annak tudatában hogy a mü - a halál. Halandók halála élete a halhatatlanoknak. Ha az emberi élet formáját a halál adja, akkor minden megformált emberi mü halálos. Lukács is megélte ezt a konfliktust, de a mü iránti alapvető, rendkívül erős elkötelezettsége elviselhetővé tette a belőle fakadó személyes tragédiát. Az el-