Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Csengery Kinga: HAT SZEREP KERES EGY SZERZŐT Pirandello darabjának első magyarországi bemutatója

aztán az Anya, kitárt karokkal fia felé, "balról az Apa jön. Megállnak a szinpad közepén, s ott maradnak, mintha állva elaludtak volna. Utolsónak a Mostohalány jön ki balról, ő az egyik lépcső felé fut, a lépcső tetején egy pillanatra megáll, rájuk néz, aztán metsző nevetésben tör ki, majd leszalad a lépcsőn. Végigfut a zsöllyesoron, aztán még egyszer visszanéz, nevet a három ott maradt Szereplőre pillantva; kimegy, de még az előcsarnokból is hallik nevetése. Kevéssel ezután leereszkedik a függöny ." Reinhardtnál pedig a szerepek a kisfiú öngyilkossága után szép csöndesen elsomfordálnak, aztán jön az igazgató, elzengi már-már giccsbe bajló szózatát, majd függöny, és vége a darabnak. Reinhardt átcsoportosítva és megkérdőjelezve közvetiti a szerző eredeti mondandóját, ráadásul oly módon, hogy még a hallatlanul gazdag feszültségrendszert is csökkenti. Azáltal, hogy az átdolgozásban az igazgató zárószövegével visszatérnek a színpadi világ realitásához és nem érkezik válasz az "álom vagy valóság" kérdésére, szinte megsemmisül a szerepek eddigi valamennyi arra irányuló erőfeszítése, hogy elfogadtassák létezésüket. Holott Pirandello darabjában, az eredetiben, éppen az a nagyszerű - többek között -, hogy miután az igazgató dühös kifakadásával szinte a közönség is megkönnyebbül, hirtelen megjelennek a szerepek, és övék a végső szó, ezáltal alátámasztva és hitelesítve az eddig látottakat. A nézőkben még hosszan tart a darab kisugárzása, dolgozik a feszültség. A műnek ezt a mély hatását Pirandello a tények nem-mindennap is ágával és különös drámaiságával éri el, valamint azzal a móddal, ahogyan ezeket megjeleníti. Mivel Reinhardt alapjaiban változtatja meg Pirandello mü16 vét, kételkedve fogadom a Magyar Szinpad információját, amely szerint "A Reinhardt-féle rendezést Pirandello maga szentesitette, mert az teljesen megfelel intencióinak..."