Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

anti-mirákulum. Az alábbiakban ezt szeretném igazolni. A moralitás-koncepció legkonzekvensebb kifejtését G. Wilson-Knight kiváló ta7 nulmanya nyújtja. ' Knight Shakespeare utolsó korszakában a mitosz és csoda elemeinek beáramlását, a keresztényi érzésvilág, létlátás formaötvöző szerepét tartja meghatározónak. Elemzésének központi elve a transzcendens megoldásokkal való szellemi azonosulás, s ezen az alapon magasra értékeli a Pericles esztétikai teljesitményét. "A Periclest shakespeare-i moralitásjátéknak tekinthetjük. Az epilógus ezt elég nyilvánvalóan igazolja: noha nem szolgáltat igazságot a legfontosabb jelenetek esetében, melyek igy az egész fölé tornyosulnak, s nagy hibát követnénk el, he e jeleneteket szoros összefüggésbe hoznánk bármely eddig ismert drámatipussal. Bármit is gondoljunk felőlük, ezek spontán, újszerű fejlemények." /A "legfontosabb jelenetek" minden bizonnyal a IV. felvonás egészét illetik./ Koncepcióját az egyes szereplők isteni vonatkozásainak számbavételével igazolja, s ezzel a transzcendencia-problémát ő is fő művészi elvvé lépteti elő: "A Pericles

t legnagyobb pillanataiban az ember egyetemes végzetének ereje hatja át."^ Ez az "egyetemes végzet" meglehetős közeli rokonságban áll a keresztény misztika szellemével. A transzcendencia koncepciójában sem elsősorban mint esztétikai vehikulum, de mint élet élmény, világlátás, mint ideologikum jön számitásba. Ezen ideológiai preformaitsága ellenére, vagy tán éppen ezért, Knight nagy érzékenységgel elemzi a Pericles romance-voltából adódó esztétikai problémákat. "A Shakespeare-dráma, mint látjuk, realisztikus módon nyomul előre a mitosz és a parabola felé. ... A tragédia mélysége és realizmusa itt a romance szerkezetében jelenik meg. A shakespeare-i művészet két véglete, az