Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)
Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/
szerűen volt jelen: a befejezettként szemlélt, humanizálatlan társadalmi erők világa. E sorsüldözött létdimenzió esztétikai megragadása két irányból indulhat el: az artikulációra vágyó embernek a természeti erők köréből kell analógiát keresnie, vagy a transzcendencia, az istenek körébe kell emelkednie, hogy a mese félhomályos világában otthonra leljen. Az értelmezés onnan indulhat el, hogy a formák látszólag irracionális és tökéletlen mozgásai mögül kibontsa a töredékes formát kikényszerítő lét mozgásokat, Harmónia és diszharmónia A darab legfontosabb vonulata szemmel láthatóan a harmónia-diszharmónia hullámmozgására épül fel. Nyilvánvaló, ez a szinpadi müvek túlnyomó többségére igaz. A kései Shakesp eare-nél azonban e probléma kitüntetett szerephez jut, úgy tűnik, a korszak drámái egytől-egyig ennek vizsgálata, lehetséges megoldása köré szerveződnek. A mü minden pontján mértéket nélkülöző, szorongató kérdések keresik formájukat, igy a harmónia és a diszharmónia mozzanata is szabad teret kap, és az emberi sors végletei, fordulatai képezik a játék centrumát. A Periclesb en e két tendencia a való szinüt lens égig fokozódik, s e mindkét irányú elhajlás végletességére épül a darab. S bár a darab elleni érvek főként a művészi egység hiányát kérik számon, a Periclesb en. mint láttuk, különösebb erőf eszités nélkül fellelhető egy hallatlanul dinamikus, a darab minden tételében /felvonásában/ azonos épitkezési elv. A felvonás elején a hős /hősök/ vállalt vagy véletlen életveszélyben forog/nak/, véletlen segítségével meg mené kül/nek/, a felvonás menetében a sorsok - ingadozásokkal - viszonylagos rendeződés irányába tartanak, a felvonás végére valamiféle harmónia, viszonylagos kibontakozás jön létre, hogy a
