Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)

Ungár Júlia: Bertolt Brecht fiatalkori művei - tandrámák

Brecht az, aki levonja az elidegenedést viszonyok okozta változások forraai következményeit. Ez a kérdés visszavezet mottónkhoz: Brecht világnézete, az elidegenedett viszonyok megváltoztatására való törekvései megkövetelik, hogy ezeket a viszonyokat leplezetlenül megmutassa: a drámai forma azonban elleplezi a problémákat. Brecht az epikus forma következetes vállalásával kimondja az "Ítéletet az élet felett". Ez a forma teszi száraára lehetővé, hogy nyíltan megmutassa a polgári társadalom ellentmondásait, hogy felkutassa az okokat, és a megváltoztatásra irányuló kísérleteit is a forma megengedte nyitottság biztosította. Ezzel eljutottunk a befogadás problémájához, mint Brecht egyik fő formakonstituáló elvéhez. Ez a megállapítás nem látszik tul nagy felfedezésnek, hiszen a drámának, mint a nyilvánosság műfajának a tömeghatás mindig is fő formaalkotó tényezője volt. Lukács drámakönyvének elvi bevezetőjében, mely a drámai forma legalapvetőbb jellemzőit elemzi, az első mondat igy hangzik: "A dráma olyan irásraü, mely valamely összegyűlt tömegben közvetlen és erős hatást 12 akar létrehozni, emberek között lejátszódó megtörténések által." Érdemes még idézni, hogy Lukács milyen formai és tartalmi következtetésekre jut a tömeghatás figyelembe vételével, mert majd látni fogjuk, hogy elidegenedett viszonyok közepette hogyan" alakulnak át ezek a tömeg és tömegben lét fogalmának átalakulásához. "Tömegekre csak általánosságok hathatnak... : kell tehát hogy nagyjából hasonló érzésekre és élményekre hivatkozzék bennük, hogy általános legyen... A tömeg felvevő képessége és hajlandósága ugy formailag mint tartalmilag érzékien követeli meg az általánosságot... Formailag, mert a tömeg csak képekben bir gondolkodni... Tartalmilag oka ennek a következtetésnek, hogy a tömegben egy bizo13 nyos kiegyenlítődés jön létre az egyes emberek között." A XIX. század második felében mü és befogadó korábban természetes viszonyában döntő változás történt. A művész mint művész megszűnik külön érték lenni, egy ember a tömegből és ebben a tömegben éppúgy el van szigetelődve a többitől, mint a tömeg többi egyedei egymástól. Mivel ebben az elszigetelt létezésben megszűnt a közösségi lét tudata, megszűnt annak lehetősége is, hogy a művész anélkül, hogy tudatosan számolna a közönséggel, melyre hatni akar, elérné célját. Tehát az újdonság nem a befogadó formaalkotó szerepében, hanem e szerep megnövekedésében van.