Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 1. (Budapest, 1978)
Kerényi Ferenc: Az operaháború
telt, hogy testének minden perczecskéje énekel; igaz, de ne feledjük, hogy e mellett énekének mindenik ize játszik is," Pél évvel utóbb, Bajza lemondása után azonban Felbér Máriát ugyanettől óvja; "Vigyázzon, hogy Schodelnénak némelly nem szép szokásait el ne tanulja, ., Egy prászor vettük észre, hogy éneklés közben ugy csóválta magát, mint Schodelné szokta." Toldy itt - bár személyes érdekeltségét két kritikájában ezúttal tetten érhetjük - lényeges sajátosságra utal: a modorosságjpk Schodelné távozása után túlsúlyba kerülhettek, minthogy az ellesett megoldásokat nem hitelesíthette többé az egységes stilus, illetve nem mentette a jelentős személyiség művészi súlya. Schodelné primadonnái törekvése szinpadi keretének maradéktalan megvalósítására, valamennyi részterületen a vándorszinészeti gyakorlatú énekes szinészek ellenállásába ütközött. A korábban vázolt motívumokra csak visszautalva, maradjunk azuttal a rendezés kérdésénél. Igen jellemzőnek tekinthetjük azt az 1838 nyarán lezajlott vitát, amely - a magyar színháztörténetben először - egy rendezés eredetiségéről és szerzői jogáról folyt. A vesztaszüz c. Spontini-opera /bemutatva 1%38. jun. 26-án/ egyik leglátványosabb jelenetéről, Licinius diadalmenetéről van szó, amelyet a Honművész Schodelnek, az akkori operarendezőnek tulajdonított. Válaszul az Athenaeum az egyik kórustag 1 cikkét közölte, amelyik kétségbe vonta ezt, és Glötzer kartanitóban jelölte meg a jelenet rendezőjét. Julius 14-én Szentkirályi Móric igazgató és Udvarhelyi Miklós alrendező Schodelt nevezték meg kizárólagos rendezőnek, mivel Udvarhelyi szerepelt a darabban, s igy az egyébként hatáskörébe tartozó diszmenetet nem készíthette elő. Eddig a vita személyes vonatkozású, s legfeljebb a népszerűtlen primadonna-férj elleni motiváció látható mögötte. Augusztus 2-án 19 tag /köztük prózai színészek, a régi gárdából való énekes szinészek és kóristák/ az Athenaeumban szembeszállt Szentkirályival és Glötzer mellé állottak, kihasználva- az alkalmat sérelmeik kifejtésére. Szentkirályi aug. 22-i válasza már a radikális szinházpolitikai elképzelés színházon belüli vezéregyénisége, Egressy Gábor elleni kirohanás. A cikkből ugyanis megtudjuk, hogy Egressy öccsét, a kórustag Bénit akarta operarendezőnek bejuttatni és ezért fordult Udvarhelyi ellen; Glötzer nem merte aláírni az igazgató és az alrendező nyilatkozatát, mondván, fél "a társaságtól", akik "együtt tartanak, valóságos jacobinusok"
