Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)

Hivatásos népi mulattatók. - Népies irodalom és népi színjáték

1649-ben Moszkvából kiűzik őket, de a falu és kisváros mulattatását továbbra is vándor komédiáscsoportok látják el, azután is, hogy az arisztokrácia kialakitja nyugati mintára a maga "valódi" szinházait. A nyugat-európai kutatás első fázisában Edmund Farai, Reich, Ludovico Antonio Muratori és a többiek már megállapították, hogy a középkori mulattatók valóban a római szinjátszó hagyomány közvetlen folytatői nak tekinthetők. Az úttörők munkája nyomán megkísérlik a színészekre vonatkozó elnevezésekkel együtt (pl. Comedici, Mimi, Histriones, Scurrae, Choraulae, Citharistae, Saltatrices stb.) működési ágaikat és műsorukat is rekonstruálni. Antonio Viscardi megjegyzése szerint a középkori vándor mulattatók műsora nagyjából megegyezik azzal, amit egy modern varieté nyújt nézőinek. Akrobaták, bűvészek, kardnyelők, kutya-és majomidomitők, medve és oroszlánszeliditők műsorszámai között a színészek pantomimeket adtak elő, tréfás anekdotákat meséltek, továbbá párbeszédes jeleneteket játszottak. E szövegek egyrésze (egyik megjelölésük dicerie) elbeszélő részből és beleszőtt párbeszédből állt. Ezeket előadhatta egyetlen színész is, változtatva hangját és megjelenését, a szövegek másik csoportja azonban kétségtelen több színész együttműködésében kerülhetett csak szinre. Ilyen előadásra szánt tréfás jelenetek (magyarországi elnevezésük szerint - mint Kardos Tibor kutatása nyomán tudjuk - trufák) bőven találhatók a középkor ránkmaradt irodalmában. Példaképpen Viscardi Guilhem d' Aquitaine egy tréfás, szatirikus müvét idézi. Ebben a költő elmeséli, hogy sétált a mezőn, amikor két szép uri hölggyel találkozott. A hölgyek megszőlitották, de e mindenre csak azt felelte, hogy babariol, babariol, babariol. - Erre a hölgyek összenéztek és igy szóltak egymáshoz: végre megtaláltuk, akit kerestünk. Itt van egy együgyű flótás, aki sosem tudja elmesélni, hogy mit tettünk vele. Vigyükel szállásunkra. Hazavitték hát otthonukba, ahol jő meleg tüz égett. Sem a szakács, sem a szolgák nem voltak otthon. Tyukhust adtak enni a költőnek, jő kalácsot és bort. De az egyik asszony igy szólt: Ez az ember talán csak tetteti az együgyűséget. Itt van a vörös macska, majd az megszólaltatja, ha be akar minket csapni. A költő igy folytatja: Miután ettem és ittam, levetkőztettek a hölgyek és a hátamra tették a macskát. Fel és alá hajszolták bordáimon, miközben a farkát húzták. A macska kínjában engem karmolt, száz sebből véreztem, de mégsem mozdultam. Erre a hölgyek igy szóltak egymáshoz: No, ez valóban hülye. Éljük hát vele vidáman világunkat. Igy több, mint nyolc napot töltöttem el velük." Kétségtelen, hogy a francia fabliau-k tréfás-sikamlós történetei, amelyek később uj életre kelnek az olasz novellairodalomban, éppúgy, mint a német farsangi játékokban, és tovább élnek a mai paraszti trufakincsben is, jórészt e középkori komédiások műsorába is beletartoztak valaha. Az