Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)

Forma és tartalom

megszűnne és elhalna, csupán társadalmi bázisa szűkül le. A görög "irodalmi" dráma kialakulása után sem szűnnek meg ugyanis a Dionüszosz-ünnep szinjátékos alakoskodásai, amelyekből az előbbi kinőtt. A nagy középkori keresztény misztériumjátékok elérik tetőpontjukat és azután letűnnek, de megmaradnak az egyszerű alapformák, pl. a karácsonyi-vizkereszti játék mint a falusi játékforma. Például hozhatnánk a mágikus-mitikus játékok közül a természetfeletti lények epifániáját megjelenítő farsangi alakoskodásokat is. E farsangi alakoskodás, már a középkorban, Nyugat- és DélEurópa jő részében, városi látványosság lett, elvesztette mágikus jellegét. Nem tűnt el azonban az eredeti alapforma sem és az európai falvak jelentős részében ma is hasonló célzattal és külsőségeikben is hasonló módon vonulnak fel a farsangi alakoskodók, mint ez a fejlődéssor elején történt. Vegyük tehát először szemügyre azt a jelenséget, amelyet Székely György játék-alkalomnak nevez. A népi szinjátszás jelentős része a népszokásokon belül realizálódik. Ez a csoport alkalomhoz fűződő, hagyományosan ismétlődő és kötött formájú. Az előadás alkalmát az év, az emberi élet meghatározott, főleg ünnepi alkalmai szolgáltatják. E jelenségeket Hont Ferenc tanulmányaiban évszinjátéknak, életszinjátéknak nevezi. Hont Ferenc jelentős tanulmányaiban megkülönböztet egymástól teljes színjátszást, melyet felismerhető és megjelölhető különbségek választanak el a színjátékszerű tevékenységektől, melyekből hiányzik a teljes szinjátszás egyik vagy másik jellemző vonása. A szokásokon belüli szinjátszás ritkán ér el ahhoz a fokhoz, melyet Hont teljes színjátszásn

ak ne vez. Külön, specializált színészei, színpada a szokásokhoz fűződő szinjátékszerü jelenségeknek általában nincs. Az élet ünnepi pillanataiban, alkalmilag szövetkezett csoportok előadásában kerülnek szinre, vagy esetleg az életszinjáték esetében a monodráma formájában realizálódnak. A szokások keretén belül megvalósuló színjátszásnál valamivel kötetlenebb formájú, de még mindig a népi szinjátszás hagyományos keretén belül marad a társas összejöveteleken egymás szórakoztatására, gyönyörködtetésére előadott játék és az időszakos falusi társulatok játéka. Ide tartozik pl. a fonóban, tollfosztóban vagy más közös munka során folyó szinjátszás. Mig a szokások szinjátékos tevékenységének az esztétikai összetevőn kivül általában más társadalmi célja is van (mágikusan ráható, tanító, emlékeztető, integráló stb.), itt már a szórakoztatás, a gyönyörködtetés, az esztétikai tényező nagyobb szerepet játszik. Éppen ezért az ilyen alkalmakkor gyakrabban adnak elő olyan játékokat is, melyek nem népi forrásokból származnak. Ugyanezt mondhatjuk az állandóbb jellegű paraszti társulásokról, melyeknek repertoárja azonos lehet a szokások keretében előadott játékokkal, de ezen tul is léphet. E társulások tagjai többnyire olyan foglalkozási ágak képviselői, akiknek munkája évszakhoz kötött. Ugy látszik, hogy a bányászok (ez az igen régi európai foglalkozás) már igen régóta a népi szinjátszás fontos hordozói voltak. De hajósokból és más foglal-