Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)
Előszó helyett
A magyar hejgetés szintén a buza élettörténetét mondja el prózában recitálva. A dal refrénje a következő: "Még a kis ostorokból nagyokat csattantsatok, és szájatokból vigan álldzsátok (kiabáljátok) hahó, hahó! Hajtsátok pajtások, hahó!" (Ostorcsattogta tás) Szándékosan időztünk ilyen hosszasan az ekehuzás rituális szinjátékszerii szokásánál. Az ekehuzás, mint termékenységi agrár - ritus, ugyan is nem korlátozódik Európára, hanem eurázsiainak nevezhetjük, hiszen Kinában, a régi időkben a rituális ekehuzás éppúgy hozzátartozott az év színjátékához, mint Európában és maga a császár kezdte el ezzel az ünnepi aktussal a szántást. A kalászosok termelésével függ valamilyen módon össze a mai európai népszokások egyik leggyakrabban előforduló, de már szinte érthetetlenné vált mozzanata, az alakoskodó halála és feltámadása. A magot a földbe vetik és újra kikel. Az alakoskodó meghal, ember vagy állat alakban, és újra feltámad. Ez a szinjátékos szokás természetesen nemcsak a kalászosok életét példázhatja, hanem általában a növényzetnek a mi égövünkben szokásos váltakozását. E halál-feltámadás játék szintén a Balkántól Angliáig ismeretes. Példaképpen az anatóliai törökök "fehér-fekete" játékát idézzük. Szereplői egy nő, egy fiatal és öreg férfi, valamint állatalakoskodók. A nő szerepét is férfi játssza. A darab az állata lakos kod ők táncával kezdődik. Ezután a fiatal és az öreg férfi megküzd egymással. A küzdelem során a fiatal megöli az öreget. A női ruhába öltözött alakoskodó ekkor egy szem szőlőt tesz a halott szájába. A halott ettől újra éled, megfiatalodik. Ismét megküzd a fiatallal és elűzi azt. Ez az egyszerű szimbolikus játék sok minden, a természet valóságában feltalálható realitás tükrözése. Mindenesetre igen feltűnő, hogy Anatóliátől Angliáig a nép szivósan ragaszkodik, ennek a nagyjából már értelmetlenné vált drámai jelenetnek előadásához, melyet már régen nem tud racionálisan magyarázni. Az eddig ismertetett néhány példa mitikus-mágikus jellegű és a létfenntartáshoz szükséges fő emberi tevékenységeket (vadászat, állattenyész tés, földművelés) emeli át dramatizálva a mitosz szférájába. Szertartásos voltuk biztositotta hosszú fennmaradásukat. Nemcsak az állatalakoskodás ismert az őskortól napjainkig, hanem a rituális ekehuzás is látható már ókori ábrázolásokon is. Kétségtelen azonban, hogy a primitiv európaiak szinjátékos szoká sai között is előfordultak olyanfajta jelenetek, amilyeneket minden primi tiv népnél megtalálunk és a mindennap drámai összeütközéseit, kacagtató vagy csak emlékezetes eseményeit hozták dramatikus formában szinre. Ezeknek fennmaradási ideje jóval rövidebb volt, mint a szertartásos játékoké, improvizációs lehetőségeik viszont jóval nagyobbak.
