Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)
Bevezetés
úgy, mint ahogyan minden népköltészet ebben az értelemben eklektikusnak nevezhető. Azonban az eklekticizmusnak nem az a kritériuma, hogy honnan, hány helyről, hány forrásból merit a művész. A kérdés az, hogy a különböző forrásokból meritett elemek egységgé állnak-e össze. Amennyiben összeállnak, természetesen szavakon múlik, hogy ezt eklektikus stilusnak nevezzük. A lényeg nem más, mint a közeledés a népművészet felé. Tehát a szinpadi játék úgynevezett eklekticizmusa népművészeti jellegéből következik. Ez a népművészeti jelleg a modern szinházban sem veszhet el, amennyiben a művészet művészet óhajt maradni. Ha a művészet és igy a szinpadi művészet a leglényegesebb társadalmi funkcióját betölti, akkor természetszerűen népművészetként jelenik meg. Tételünk megfordítható, mert ha nem népművészet, akkor nem tölti be társadalmi funkcióját. Éppen ezért minden olyan kisérlet, mely a szinház hatókörét egy-egy néprétegre redukálja, legfeljebb relativ jogosultsági lehet. így a régi Vigszinház kapcsolata egyfelől a Lipótvárossal, másfelől azokkal a polgári körökkel, melyek a Nyuga t körül tömörültek, önmagában nem biztosította a szinház magas szinvonalát. Éppen ellenkezőleg, efelől még rétegszinház lehetett volna , éppen úgy, mint ahogy abban az időszakban a Nemzeti Szinház is egy meghatározott réteghez szólt. A Thália Társaság mozgalma, majd részben a Thália példája nyomán a Vigszinház már szélesítette azokat a rétegeket,amelyekkel a szinház kapcsolatban volt.Lehet-e azonban azt mondani, hogy a Vigszinház valóban népi szinház volt? Ebben a formában nem.Azonban ezt az ellenvetést, amely nemcsak a Vigszinházzal, hanem például Moliére színpadával kapcsolatosan is felhozható, gondolatmenetünk cáfolataként rendkivül könnyen áthidalhatjuk.A szinház népi jellege természetesen mélyen összefügg a szinház publikumával. De nem egyedül a publikum konkrét minősége határozza meg a népi jelleget. Miről volt szó a Vigszinház vagy akár Moliére társuló -
