Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)
Előszó helyett - gondok: HAGYOMÁNYOS VAGY MODERN DRAMATURGIÁT?
ez a fogalomalkotás teszi képtelenné e kategória használóit, hogy valamit is tanulhassanak a drámairás és szinház többezer éves fejlődésétől. (Szemben pl.a "modern" Brechttel,aki nemosak Shakespeare-től tanul - jelenetezési technikát pl. -, hanem a kinai-japán szinháztól is!) A másik modell, amely az ellentét másik végpontjaként alakult ki, a "modern" dramaturgia lenne,és első pillantásra ugy tűnik, mintha ezzel már nem lenne annyi baj, mint az előzővel, hiszen történetileg és formailag is egységesebbnek látszik. Legalábbis negativ értelemben, ti. a formai felbontás, átértelmezés,.tagadás értelmében. Valójában éppen ez a "negativ definició"okozza a félreértéseket. A modernség ebben az értelemben újfajta kánonként jelentkezik, mint antidramatika, és antiszinház: értve ez alatt minden olyan törekvést, amely a szinpad több ezer éves konvencióival ellentétbe n akar dolgozni, és alapelveit»éppen a tagadásra, a mult gyakorlatával való szembenállásra épiti fel. Ezen belül aztán már-már közömbösnek látszik, hogy Williamsről, Brechtről, vagy Dürrenmattról, Ionescóról, vagy Beckettről van szó. Pedig, ha Brecht szinházidrámai forradalmát formai oldaléiról végigelemeznénk, bizony azt találnánk, hogy a "klasszikus" dramaturgia számos összefüggése támad fel nála - jóllehet más értelmezésben, a modern életanyag követelte átformálásban, de lényegében hasonló szerkezettel. De még az abszurd szinház hatáseszközeinek nagyrésze is az un. hagyományos dramaturgia készletből származik. Erre az átvételre és megujitásra nemcsak azért van szükség, mert a drámai forma legbenső lényegével szakitó szinpadi kisérletek igen hamar irodalomtörténeti, vagy színháztörténeti kuriózummá válnak, hanem azért is, mert a spontán hatásnak, a szinház-szinpad-közönség-dráma összefüggéseinek bizonyos alapvető kapcsolódás - pontjai vannak, amelyeket nem lehet gyökeresen tagadni, mert akkor ez a négy tagból álló egység szétesik. Ki emlékszik ma már pl. a "perc-operara", amellyel a húszas évek Berlinje te-
