Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)

VII. A SZÍNPADI LÁTSZAT VALÓSÁGA

runkban e két pólus együtt és egyszerre fogja alkotni a mai, utat kereső szinházi kultura tengelyét, annyira, hogy következetes vagy-vagy-ról gyakorlatilag értelmetlenség lenne beszélni, üz a két pólus a szini látszatvilág két objektiv lehetősége, az a két végpont, amely között a látszat mozoghat: az egyik felfogásmód társadalmi "kifáradása", erkölcsi kopása után a másik felé indul el a színházművészet fejlődése. Természetesen az "erkölcsi kopás" itt számos társadalmi, szociológiai, művészi komponens összefogására, leegyszerűsítésére szolgál: hiszen még a többi művészetekben kialakult stilus-vivmányok, az általuk teremtett általános művészi közizlés és igény is formálja a szini látszat szerkezetének milyenségét, hogy ti. a két pólus közül melyikhez akarja magát közelebb érezni. A szini látszat paradoxona, hogy a néző azt hiszi, hogy azokat az alakokat látja, akik a szeme előtt állnak, holott ehelyett azokat figyeli, akiket a szerepek viszonylatának, az előadásnak, a kialakított hangulatnak szemüvegén keresztül a darab és a szinház látni enge

d, vagy még inkább látta

t. Minden látszat ugy keletkezik, hogy az ember az eredeti jelenséget bizonyos "szemüvegen" keresztül nézi, és képtelen eldönteni, hogy amit lát, az magának a jelenségnek a tulajdonsága, vagy a szemüveg "torzitó" hatása-e. Gondoljunk arra, hogy néhány száz évvel ezelőtt a távcső felfedezésének idején a tudósok azt hitték, hogy minden csillag körül vannak "jupiter körök": mert a távcső lencséi minden fényforrás köré udvart rajzoltak. De a csillagok csupán és kizárólag ezekkel a műszerekkel voltak láthatóak és igy nem lehetett eldönteni, hogy ezek az "udvarok" vajon a csillagok sajátosságai, vagy csak a megfigyelési műszerek torzítása. Csak miután tökéletesebb (anasztigmatlkus) látcsövek születtek és más módszerekkel is meg - 197 -