Almási Miklós: Színházi dramaturgia (Színházi tanulmányok 14., Budapest, 1966)
VII. A SZÍNPADI LÁTSZAT VALÓSÁGA
a néző, akár nem - mindenképpen elfogadja ennek a világnak külön logikáját és e logika szerint vett valóságát. Ezen a szinten csak akkor válik valami hamissá, ha ezt a belső logikát valami figyelmen kivül hagyja: ha egy mondat, egy jelenet kisiklatja a cselekmény vonalát, mely ezen a törvény-sinen fut, ha egy meg nem talált figura, egy rosszul vett alak kilép ennek a világnak keretei közül. A nézőben megmarad azonban annak a nagyon is világos tudata, hogy amit lát, az csupá n " látszat ", játék. A következő kérdés tehát az lenne, hogy miért következik be mégi s a jelenség, hogy a néző elfelejtkezik arról, hogy amit lát, csupán látszat és sirni kezd,mert X szinész haldoklik, nevet, mert Y szinésznö kelepcébe csalta vetélytársnőjét. Élezzük ki egy kicsit a kérdést, talán ugy jobban tudunk rá felelni. Schillerrel szólva a szinház egy bolondokházára emlékeztet, ahol az emberek kacagnak és sirnak, azért, mert egy két szinész ugy csinál, mintha meghalna. Daumier számos karikatúrában figurázta ki a nézőtéri elragadtatás eme komédiáját, ahol egy valótlan, csupán látszólago s sorssal szemben komoly, értelmes emberek képesek szinte teljesen kivetkőzni önmag\ikból. Ez a felvilágosult gúnyolódás persze nem a szinháznak szólt - szinte egy évszázadon keresztül -, mert a szinház csoda volt és csodálatos dolgot ébresztett, s megfejthetetlen rejtelmeként szerepelt. A probléma - bármennyire gúnyos formában is kezelték - mégis egy komoly esztétikai kérdés: mi az oka a nézőtéri bolondokházának? A gúnyolódás ott sántít, hogy nem veszi észre a szini látszat szerkezetének rétegeződését. Azt hiszi, hogy a szinen teremtett látszatkép mögött csupán a szinész fifelkai valóság a, a festék, kosztüm, diszlet, fényszóró stb. valóság a áll és a néző ime "bedől" ennek a látszatnak. Valójában az a helyzet, hogy a szini látszat - 191 -
