Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)

III. Kísérletek a drámai forma kiszélesítésére: epikus és lírai törekvések a mai drámában

nem pusztán hangulati értékű, képeik megválogatása nem epizodisztikus-esetleges, hanem hamis, de kerek választ sugároz azokra a problémákra, amelyek a gondolkodó embereket ma világszerte foglalkoztatják; az emberek konkrét kérdésekre vonatkozó aggályait egy nagy, általános pesszimizmusba épitik bele, a jelenségek értelmét kutató emberi elme nyugtalanságát a világ, az emberi sors általános értelmetlenségének szuggesztív felvillantásával vezetik le. Keveset mondanánk, ha azt állitanók, hogy ez a hatás pusztán világnézeti-filozófiai; nem, ez a világnézeti hatás egyszersmind, ha eltorzult formában is, de megfelel a drámai műfaj ősi követelményének: bizonyos értelemben harmonikus és egységes világképet közvetit. Igy tehát az értelmiségnek az a része, amelyet foglalkoztatnak az atomkorszakbeli ember életének nagy kérdései,az elidegenedés, a magány tünetei, a kollektiv halálfélelem, ha ideológiailag felvértezetlen, az abszurd drámától olyan választ kaphat problémáira, amely egyértelműségét és szuggesztivitását tekintve megfelel annak a válasznak, amelyet a néző a színpadtól általában el szokott várni. Emellett, mivel az abszurd iskola vezető drámairói többnyire igen tehetséges művészek, hatást érnek el olyan drámai elemekkel is, amelyeket átdolgozva be tudnak illeszteni müveikbe: a fojtott, különös szorongással, a sajátos eszközökkel fenntartott feszültséggel, a szereplőkre mindvégig leselkedő titokzatos halálos veszély tudatosításával, különösen akkor, ha ezek a benyomások egybecsengenek a nézőkben is meglevő bizonytalansági és szorongási érzetekkel. A széles közönségrétegek viszont ez esetben pontosabb dramaturgiai érzékkel ismerik fel e feszültség pseudo-drámai voltát és ezért az abszurd dráma még fénykorában sem tudott magának számottevő közönségbázist kialakítani. Az abszurd drámák hatása ugyanakkor fontos tanulságot kinál a drámaíróknak és visszájáról ismét csak a naturalizmus, a tézisdráma mélységes korszerűtlenségét bizonyit-