Sz. Szántó Judit: Korunk drámai formái (Színházi tanulmányok 13., Budapest, 1966)
II. A zárt formák problémája
olasz reneszánsz nemesi kisasszonyban, mint bármely újromantikus bősnőben, aki semmi mást nem képvisel, mint az absztrakt, örök szerelmi érzést. A polgári esztétika éppen a "társadalmi" és az "emberi" szétválasztásával igyekszik elködösiteni a dráma és ezen belül a mai dráma igazi funkcióját, a nem egyszer éppen liberalizmusával, amellyel az elsőnek is kész polgárjogot adni, akarja felkelteni az Íróban azt a becsvágyat, hogy a "másik" kategóriában is jelentőset alkosson. Vagyis: alighanem kevésbé veszélyes, kevésbé fejleszti ki a belső cenzúrát, ha például Margret Dietrich, éppen Krleáíáról szólva, kijelenti, hogy "...valóságérzéke segítségével... képes az emberi életet komplex aspektusokban felfogni,amelyek a társadalmi kérdések mellett igazi prob24lémékat is feltarnak..." * (Kiemelés tőlem - Sz. Sz. J.), mint ha egy kritikus engedékenyen megállapítja: "Mármost, én éppoly lelkes híve vagyok a társadalmi drámának, mint bárki más, de csak nem gondolják, hogy ez jelentené a teljes színházat? Talán csak megengedhetünk magunknak még ma ls olyan darabokat, amelyek egyéneket és nem társadalmi 25 osztályokat vizsgálnak!" Ebben a ködösitési akcióban kétségkívül előnyösen forgatható érv a naturalista problémadrámának, a tézisszerü társadalmi drámának elavultsága; de hiszen ez a drámatipus, amelyet a francia théâtre utile és utódai, Ibsen korai, legkevésbé reprezentatív müveitől a mai polgári és szocialista tézisdrámáig, képviselnek, soha nem is volt korszerű és ezzel egyre határozottabban tisztában van az utóbbi évek szocialista esztétikája is. A drámairodalom jelentős alkotásai sem a mult, sem a jelen vonatkozásában nem az ilyen értelemben vett pTT '— * Margret Dietrich : Das moderne Drama. Stuttgart 1961. Alfred Kröner Verlag. 59. o. 2 5* Bill Lester kritikája Keith waterhouse és Willis Hall Billy Liar cimü darabjáról. Plays and Players I960, nov.
